Az egész Életet lehet biztosítani, “védőfelszerelni”, de vajon érdemes-e?
2013 szeptember 23. | Szerző: Bogyó Élete |
Már régebben is olvastam ezt az összegfoglalót (többféle változatban) a „gyerekkoromról” (30 éves vagyok) a Facebook-on, de most valahogy újra elkerült:
“Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap, mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak..”
Érdekes, hogy röpke 20-30 év alatt mennyit változott a világ, és a mai „laza, fiatal felnőttek”, mindent másképpen akarnak csinálni, mint a „maradi, vaskalapos” szüleik. Mégis ezek a fiatalok korlátozzák be a saját félelmeikkel a gyerekeiket. Minden tevékenységhez védőfelszerelés, minden élen élvédő, gyermekzár, extra biztonság .
A saját gyerekkoromból nem emlékszem, hogy a lakás vagy az udvar át lett volna rendezve a kedvemért, mégis valahogy tudtam integrálódni a családba. Jó móka volt felfedezni a nagyok dolgait, minden karácsonyi szezont babáimmal együtt a fa alatt tölteni a sarokban, egész babaházat kialakítva a díszek éppen üres dobozaiból. Senki nem sipított, hogy leverem a mama üveggömbjeit (ami egyrészt pótolhatatlan, másrészt elvághatja a kezem, nyelvem, stb), senki nem aggódott, hogy megbök a fa tüskéje, esetleg kiszúrja a szememet a fém szaloncukor-kötöző. Ha egy gyerek bárányhimlős lett vitték a többit is játszani, mondván essenek túl rajta, erősebb lesz az immunrendszerük. Amikor a kertben a zöldborsó veteményesben hasaltam a sárban és úgy ettem a friss, édes golyókat vagy az epret és egyéb gyümölcsöt mosás nélkül (hozzáteszem, azóta sem mosom meg a boltit sem…) Apukám meg is dicsért, hogy kell is az az évi 5 kg kosz (nem tudom hogyan számolta ki 🙂 ) a szervezetnek, hogy erős legyen. Szinte egész évben volt a szabadban játszanivaló, ha beleestem egy patakba, hazamentem kaptam tiszta, száraz ruhát és mehettem vissza játszani. Nem ismerek senkit a korosztályomból, aki bukósisakban tanult volna meg biciklizni és ebből bármi komoly kára származott volna. Horzsolások, törések igen, de ezek hozzátartoznak az Élethez.
És felnőttem. Egészségesen, nem hiányoztam annyit az óvodából, mint mostanában a gyerekek, mert nem érte a szervezetemet meglepetésként, hogy más gyerekek is vannak a Földön az enyémtől eltérő immunrendszerrel.
Ma már mindent szuperbiztonságossá akarunk tenni. Korlátok közé szorítani azt, amit lehetetlen.
A sok félelem, ami „jajjistenemmileszha” felkiáltással karöltve bekorlátozza a gyereket, és minden játékot beszabályoz, korlátok közé szorít, egy dolgot vesz el a gyermektől, az örömöt. Az önfeledt szórakozást, a játék és a gyermekkor lényegét. Minden ember megtanul minden leckét, de ha elzárjuk előlük ezt a játékos formában történő tanulást, később az Élet tanítja meg neki és az jobban fog fájni. Akkor már nem lesz Anya és Apa, akik esernyővel, 20 kg-os elsősegélytáskával, „lélekápoló” jutalomfalattal rohan a megmentésére. Lesz viszont hisztis, gáncsoskodó kolléga, influenzajárvány, pofon az óvodában, iskolában, és ezer „szörnyűséges” veszély. A széltől is óvott gyermek pedig ott áll és csodálkozik, hogy ez a világ? Ezt eddig nem látta, hiszen takarták a szülei, nehogy sérüljön testileg, lelkileg, és 20 év búra alatt eltöltött élet után nagyobbat tud csattani a pofon, ami elől lehet a másik 20 éves mosolyogva félreáll, mert tudja, hogy jön, vagy tudja mit kezdjen vele.
Mindenkinek vannak félelmei, és most nem az extrém fóbiákra gondolok, hanem a mélyben húzódóakról, amik így vagy úgy, de megnyilvánulnak a mindennapokban. Mi lesz, ha nem szeret? Mi lesz, ha nem szeret örökre? Mi lesz, ha kirúgnak? Mi lesz, ha nem lesz hol laknom? Mi lesz, feltörik az autót? Mi lesz, megcsúszunk a jégen? Mi lesz, ha megbetegszünk? Mi lesz, ha…?
A fogyasztói társadalom jól ismeri ezeket a félelmeket, és épít is rájuk. Vedd meg ezt, mert ezzel nagyobb biztonságban leszel Te, a családod, stb. És az emberek megveszik. Nem a terméket. Nem az a lényeg, hanem a biztonságot. És fellélegeznek, hogy de jó, ez kivédve, szuper vagyok!
Aztán a szemük sarkában már meg is látják az újabb veszélyforrást! Mi lesz ha a gyerek valami koszhoz ér? Valamihez, ami nem illő az ő szupertiszta, babaillatú mancsához? Valami hatalmas, az életét is veszélyeztető veszedelem! Mossuk meg neki fertőtlenítős szappannal, és a kézmosások között is töröljük meg alaposan nedves törlőkendővel, nehogy bármi ragacs legyen rajta, még a végén elfertőződik, vagy neadjisten ilyen mocskosan a szájába veszi a kezét! Aztán amikor a gyerek később nem eszi meg a „ragacsos” ételeket, nem nyúl bele a tortába (pedig az egész család megfeszülten várja, hogy majd belecsap boldogan, önfeledten és keni mindenhova, jön a döbbenet, hogy a gyerek se bele nem nyúl a ragacsos valamibe, amitől állandóan féltik, se nem önfeledt, mert vele nem közölte senki, hogy na ott abban az 5 percben, amíg a fotó készül gyerek lehet) a szülő pedig nem érti. Abba pedig kevesen gondolnak bele, hogy a törlőkendős (vegyszeres) kezét nyalja a gyerek, az sem jobb..
A növekvő allergiások száma is jelzi, hogy az immunrendszer mi mindentől fél, mivel mi mindent nem ismer és amint találkozik valami ismeretlennel veszélyt jelez. Ez lélek szinten is igaz, a meg nem élt élethelyzetek, életesemények „hiányoznak” és ha később találkozunk velük félelmet, allergiát okozhat.
Az emberi félelem végtelen tud lenni. Ha az egyiket kontrol alá vontuk, jön a másik, a következő és így tovább. Minden napra jut valami, amit biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá akarunk tenni. Az egész Életet lehet biztosítani, védőfelszerelni, de vajon érdemes-e?
Nem veszik el valami út közben? Az öröm, a lazaság, a nyugalom?
A félelem még több félelmet szül. A nyugalmat félelmen keresztül soha nem fogjuk elérni. A félelemmel, az aggódással pont oda irányítjuk a figyelmet, az energiát, amit legszívesebben terepszínűre festenénk, hogy biztonságban el legyen rejtve. Ezzel a félelem tárgyát magunkhoz vonzzuk, ami beigazolja, hogy „ugye jogosan féltem”, és folytatjuk a harcot.
Ebből a körből csak úgy lehet kilépni, ha nem félünk. Ha abbahagyjuk. Ha most épp zakatol valami bennünk, akkor az elkövetkező 10 percet lehet a félelem kiküszöbölésén tölteni, aggódni, hogy mi lesz ha, … vagy lehet a következő 10 percet tölteni olyasmire gondolva is, ami örömet okoz. A következő 10 percnyi gondolatunk valahol meg fog jelenni a Teremtésben, valamit be fogunk vonzani belőle. Érdemes elgondolkodni, hogy melyiknek örülnénk jobban. Aztán ezt a 10 percet fokozatosan ki lehet terjeszteni az egész Életünkre.
A félelmeket viszont nem elnyomni kell, hanem megismerni. Ha csak elnyomjuk, akkor újra és újra utat fog magának törni, és behálózza az Életünket, irányítani fog minket. Ha viszont felismerjük a gyökerét, és belátjuk, hogy igen, ettől félek, akkor már nem tud rettegésben tartani, mert ismerjük. A szembenézés sokszor nehéz, és általában fájdalmas, viszont ha a felszakadt seb begyógyul, utána sokkal könnyebb lesz. Minél jobban kitisztítjuk azt ami a hátunk mögött van, annál inkább tudunk rá támaszkodni, amikor szükség van rá.
Húztam egy OSHO kártyát a témához („véletlenül” megint passzol):
Tűz 10.: Elfojtás
Az alak ezen a kártyán rendesen belegabalyodott az őt körülvevő kötelekbe. Belső fénye még mindig ragyog, ám teljesen elnyomta saját életerejét azzal, ahogy oly sokféle követelésnek és elvárásnak próbált állandóan megfelelni. Minden képességét és meglátását feláldozta azért, hogy elfogadtassa magát ugyanazokkal a külső erőkkel, melyen bebörtönözték. Ha valaki elnyomja természetes energiáit, veszélybe kerül; a kép szélein látható repedések egy közelgő vulkánkitörést sejtetnek.
E kártya valódi üzenete, hogy ennek a várható kitörésnek minél előbb találnunk kell valamilyen csillapító levezetést. Akármilyen stressz vagy feszültség keletkezik benned, nagyon fontos, hogy mindig találj valamilyen módot levezetésükre. Püfölj egy párnát, ugrálj föl-le, menj el egy kietlen helyre és ordíts bele a pusztaságba – csinálj bármit, ami felrázza az energiáidat, és ezzel újra biztosítja szabad körforgását. Ne várd meg, amíg bekövetkezik a katasztrófa.
“A szanszkrit álaja vigjan jelentése: az a hely, ahová az elfojtásaidat besöpröd – vannak dolgok, amiket meg szeretnél tenni, de társadalmi helyzeted, kultúrád, civilizációd nem engedi meg, és ezért besöpröd őket a szőnyeg alá. De ezek a dolgok egyre csak gyűlnek ott, és rendkívül közvetett módon befolyásolják a cselekedeteidet, az életedet. Közvetlenül nem szembesülsz velük, mert sötétségbe kényszerítetted őket, de elméd sötétebbik fele állandó befolyással van viselkedésedre. Ez nagyon veszélyes; azt a rengeteg tiltást mind magadba zárni nagyon veszélyes. Amikor ez az állapot elér a csúcsára, az ember megőrül. Az elmebetegség nem más, mint az a pont, ahol az embert többé már nem képes megfékezni ezeket az elfojtásokat. De míg az őrületet elfogadhatónak tartják, a meditációt nem – pedig egyedül a meditáció teheti az embert normálissá.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: