Érzelmi függőségek (anya-gyerek, barátság, párkapcsolat)
2013 október 9. | Szerző: Bogyó Élete
Az utóbbi napokban több irányból jön velem szembe, illetve élem meg az érzelmi függőséget és annak különböző szintjeit.
Egy barátság megpattanásával kezdődött. Mi voltunk a “forevertogether (örökkönörökkéegyütt)”. Normális párkapcsolat híján szinte mindent megbeszéltünk (napi minimum 1 óra, plusz egész napos Viber közvetítés), egymás minden lélegzetvételéről tudtunk, minden felmerülő “problémát” kielemeztünk, és bármi is lesz, mi mindig itt leszünk egymásnak.. Emellett vártuk az “Igazit”, aki “belefér” ebbe a kapcsolatba. Kezdtek elmosódni a határok a az Én és a Mi között. Kialakult bennem egy feszültség, amit nem értettem honnan jön, mi okozza. A barátság, mint kiváltó tényező fel sem merült bennem. Az dübörgött bennem, hogy ez nem az Én Életem, az nem az Én Életem.. Mígnem egyszer csak egy jelentéktelen dolog miatt összeszólalkoztunk (soha előtte 17 évig nem volt ilyen), és nem beszéltünk napokig. Megkönnyebbültem. Továbbra is szeretem, de erre a fajta érzelmi függőségre nincs szükségem, megfojt.
Ma olvastam egy cikket a gyermek leválásáról:
http://divany.hu/poronty/2013/10/01/engedd_levalni_a_gyereket/
Rájöttem, hogy nekem is lelkifurdalásom van, amikor egy nap nem hívom fel Anyukámat. Apukám meghalt, és én vagyok neki a minden. Mindenben lehet rá számítani, másrészről viszont tudom, hogy neki csak én vagyok.
A felnőtté válás fontos lépcsője, amikor kialakítjuk a saját határainkat, saját életünket. Aminek részei a barátok, hobby, iskola/munka, stb. A saját vélemény, a saját határok. Tudni kell nemet mondani, mert lehet, hogy másoknak mondott nem, egy igen saját magunkra.
Akkor tudjuk a legtöbbet adni is, amikor van miből. Amikor mi kiforrott személyiségek vagyunk, önállóak, nem függünk senkitől, mert akkor a másikba nem kapaszkodunk, nem tőle várjuk, hogy boldoggá tegyen, hanem mi magunk elegek vagyunk ehhez. Boldoggá tudjuk tenni magunkat, vannak olyan elfoglaltságok, amik feltöltenek és amit szívesen csinálunk, tudunk és szeretünk egyedül is lenni. Amikor pedig valakivel vagyunk (barátunkkal, párunkkal, gyerekünkkel, szülőkkel, stb) akkor az egy extra, egy fűszer az életben, de nem létszükséglet és nem a másik vállára tesszük rá a boldogságunk, és jól létünk terhét, mert ez a teher agyonnyomja a kapcsolatokat.
Fontos minden kapcsolatban, hogy azért legyünk a másikkal, mert azt élvezzük és emel és nem alakítunk ki a másikban lelkifurdalást ha az jól meri érezni magát nélkülünk, ha épp nem ír, nem hív vagy nem jön. Attól mert nem úgy szeret ahogy azt mi elvárjuk, még nem jelenti azt, hogy nem szeret szíve minden szeretetével.
Engedjük el a másik kezét, merjen a gyerek nélkülünk is boldog és kiegyensúlyozott lenni, engedjük a párunkat/barátainkat nélkülünk is élni, létezni. Ha az amit mi adunk jó nekik, úgyis jönnek, ha nem jó nekik, akkor zsarolással és sértődéssel nem fogjuk vonzóbbá tenni. A saját boldogságunkért mi vagyunk a felelősek és senki más. Minden ember, aki bármi okból velünk van, egy ajándék. Ne vegyük készpénznek és pláne ne legyenek elvárásaink, hogy mit kellene, hogy tegyenek értünk. Tegyük meg azokat a dolgokat mi magunknak. Ha jól csináljuk, akkor vonzani fogjuk azokat az embereket, akiknek szintén az a jó.
Egyedül jöttünk erre a világra, egyedül is távozunk. A köztes időben pedig minden emberi kapcsolat, minden mellénk szegődött ember egy ajándék. Bánjunk is vele úgy.
Párkapcsolat vagy szerelmi harcmező
2013 október 1. | Szerző: Bogyó Élete
Láttam / látok sok olyat magam körül, ahol vagy nincs szeretet a párkapcsolatban vagy annyira el van nyomva, hogy a felek csak marják egymást. Összevesznek mindenen, az összes elfojtott indulatukat a másikon és a családon élik ki. Annyi dráma és feszültség halmozódik fel, hogy a hazatérés már nem feltétlenül egy örömteli esemény egy fárasztó nap után, hanem a hatalmi harc folytatása. Mindenki a másikra mutogat, hogy miatta van, és nem tesz ellene senki. Ha valamelyik fél tesz egy negyed lépést a másik felé és az hátrahőköl meglepetésében, mint egy bizalmatlan vad ló, akkor az a fél, aki a lépést tette rögtön maga elé kapja a védőpajzsot, hogy “naugyeőnemakarjaőazokamindennek”.
Az odamondogatás, a másiknak való betartás, beszólás folytatódik. Mindenki a saját pajzsa mögött nyalogatja a sebeit. Mivel mind a két fél naponta több mérget tesz a kapcsolatba, mint szeretetet így az egész a “negatív” irányba mozdul. Minden mozgásban van, vagy egyre jobb lesz vagy egyre rosszabb, semmi sem állandó. Naponta teremtjük újra az Életünket.
Ez volt eddigi megfigyelésem “mások” kapcsolatáról. Tudok persze “jó” példát is mondani.
Tudom jól, ha valamiről kijelentjük, hogy “na én így nem, ha csak így lehet, akkor inkább sehogy”, akkor a legjobb úton vagyunk afelé, hogy ugyanazt tegyük. Igaz ez a gyereknevelésre is (én nem úgy fogom csinálni, mint az Anyám vagy Apám), majd később rájövünk, hogy mennyi mindent igenis úgy teszünk. Minél inkább hadakozunk valami ellen, annál több energiát adunk neki, annál inkább megteremtjük az Életünkben.
Volt bennem egyfajta fölényeskedés, hogy nekem aztán ilyen kapcsolatom nem lesz, pláne én nem fogok így viselkedni.
Néhány blogbejegyzéssel korábban még említettem is, hogy ha hiányzik az ölelés, testi érintés (is) a kapcsolatból, akkor amikor elmész a párod mellett simítsd meg az arcát. Ha először hátrahőköl meglepetésében vagy csak visszakérdez, hogy “mostmivan?”, akkor ne add fel! Nagyon jól láttam, hogy másoknál ez, hogyan is működhetne.
Az ellenállásom ezzel az egész háborúzós párkapcsolattal szemben egyre csak nőtt. Ha valaki megkérdezte családi rendezvényen, hogy mikor mész már férjhez, legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy te talán boldog vagy a sajátodban?
És ma valahogy összeállt bennem a kép. Szerencsére soha nem volt olyan kapcsolatom, ahol a testi érintés, puszi, ölelés ne lett volna természetes, így ezzel a részével nem is tudtam annyira azonosulni.
Viszont ma rájöttem, hogy az én Életemben hogyan is jelenik meg ez a harc, a pajzs mögé bújás.
Szerelmes vagyok.
Kisebb nagyobb kihagyásokkal 4 éve “kapcsolódunk”. Eddig ha valami nem ment jól, akkor mindig megvolt mit rontott Ő el, mit nem enged, mit gátol, blokkol, stb. Pedig szeret. Ezt tudom, érzem.
Saját bevallása szerint is konfliktuskerülő, de erre már magamtól is rájöttem. Ha valamilyen “probléma” felmerült, vagy csak rámtört a hiszti (anno ezt nem így hívtam, nem is tudatosítottam magamban), ő nem a szőnyeg alá bújt, hanem megitta a láthatatlanná tevő varázsitalát és elpárolgott. Embert nem láttam még így elmenekülni mindennemű érzelmi konfliktushelyzettől.
Aki ismer tudja, hogy nyugodt vagyok, vidám és kiegyensúlyozott így a fenti kitörések nem voltak mindennaposak, sőt. Viszont, amikor elszakadt a cérna valamiért és ő eltűnt, próbáltam visszarángatni, szembesíteni, hibáztatni, önsajnálni, egész csinos fegyvertáram volt. Persze nem volt hatékony egyik sem.
A legutóbbi “reunion” előtt erre rájöttem, hogy itt rontom el, így az elmúlt 7 hónapban próbáltam másképp megközelíteni a dolgokat. Csigalépésben ugyan, de haladtunk. Az, hogy szeret benne van az ölelésében, a nézésében. Az együtt töltött idő mindig harmonikus, nyugodt, vidám szokott lenni.Mivel én már szerettem volna dinamikát vinni a dolgokba (több találkozás, nagyobb elköteleződés), kezdtem feszíteni a húrt, erre ő kibontotta az üvegcséjét és a varázsitala gőzében kezdett tünedezni. Majd amikor felcsattantam, hogy namostmárlegyenvalami, hopp gyorsan megitta.
Van az a mondás, hogy aki menni akar, arra fel kell segíteni a kabátot. Viszont azt is tudom, hogy a külvilág a mi tükörképünk, senkit és semmit nem kapunk véletlenül. Okkal vannak ott. Továbbá mindenkiben vannak félelmek, sokszor gyerekkori traumák következményeiként, akár úgyis, hogy nincs ennek tudatában.
A mai bejegyzésem eleje és az én sztorim közötti összefüggés pedig, hogy ha valakinek megsimítjuk az arcát és az először hátrahőköl, akkor annak az embernek van a világon a legnagyobb szüksége az arcsimogatásra, a szeretetre.
Ha az én szerelmem elpárolog a konfliktus elől, akkor nem bottal kell utánaszaladnom, és tovább sanyargatni, elvégre már az első csattanást se bírta a lelke. Szeretni kell. Kitartóan. Viszonzást nem várva.
Tudom, hogy szeret és az én szeretetemnek nem addig kellene tartania, amíg úgy reagál dolgokra, ahogyan én elvárom, hanem feltétel nélkül. Különben nem is szeretetről beszélünk.
Lehet, hogy az Életben többet nem beszélünk úgy elijesztettem a mostani akciómmal (pedig nem voltam hisztis, dühös, haragos, de erősen számonkérő igen). Az viszont biztos, hogy a bottal utánaszaladás helyett, az elkövetkező egy hónapban úgy fogok minden reggel felkelni, hogy írok neki egy sms-t:
Jó reggelt, szeretlek
és úgy fogok lefeküdni, hogy
Jó éjt, szeretlek.
A mait e bejegyzés megírása előtt küldtem el. Az elsőt.
Ha mégsem közös az utunk, akkor talán a leckémet megtanultam és ezalatt az egy hónap alatt még megtettem, amit lehet. Nem kérek, nem könyörgök, nem azt nézem, mit kaphatok, hanem adok, csak azért, mert jól esik. Mert szeretem.
Ui.: ezt a bejegyzést kivételesen először papírra írtam, este az ágyban. Amikor letettem a tollat, és épp elhelyezkedtem volna, hogy alszok, üzenetem érkezett:
“Szeretlek és hiányzol, beszéljük meg.”
Az egész Életet lehet biztosítani, “védőfelszerelni”, de vajon érdemes-e?
2013 szeptember 23. | Szerző: Bogyó Élete
Már régebben is olvastam ezt az összegfoglalót (többféle változatban) a „gyerekkoromról” (30 éves vagyok) a Facebook-on, de most valahogy újra elkerült:
“Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap, mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak..”
Érdekes, hogy röpke 20-30 év alatt mennyit változott a világ, és a mai „laza, fiatal felnőttek”, mindent másképpen akarnak csinálni, mint a „maradi, vaskalapos” szüleik. Mégis ezek a fiatalok korlátozzák be a saját félelmeikkel a gyerekeiket. Minden tevékenységhez védőfelszerelés, minden élen élvédő, gyermekzár, extra biztonság .
A saját gyerekkoromból nem emlékszem, hogy a lakás vagy az udvar át lett volna rendezve a kedvemért, mégis valahogy tudtam integrálódni a családba. Jó móka volt felfedezni a nagyok dolgait, minden karácsonyi szezont babáimmal együtt a fa alatt tölteni a sarokban, egész babaházat kialakítva a díszek éppen üres dobozaiból. Senki nem sipított, hogy leverem a mama üveggömbjeit (ami egyrészt pótolhatatlan, másrészt elvághatja a kezem, nyelvem, stb), senki nem aggódott, hogy megbök a fa tüskéje, esetleg kiszúrja a szememet a fém szaloncukor-kötöző. Ha egy gyerek bárányhimlős lett vitték a többit is játszani, mondván essenek túl rajta, erősebb lesz az immunrendszerük. Amikor a kertben a zöldborsó veteményesben hasaltam a sárban és úgy ettem a friss, édes golyókat vagy az epret és egyéb gyümölcsöt mosás nélkül (hozzáteszem, azóta sem mosom meg a boltit sem…) Apukám meg is dicsért, hogy kell is az az évi 5 kg kosz (nem tudom hogyan számolta ki 🙂 ) a szervezetnek, hogy erős legyen. Szinte egész évben volt a szabadban játszanivaló, ha beleestem egy patakba, hazamentem kaptam tiszta, száraz ruhát és mehettem vissza játszani. Nem ismerek senkit a korosztályomból, aki bukósisakban tanult volna meg biciklizni és ebből bármi komoly kára származott volna. Horzsolások, törések igen, de ezek hozzátartoznak az Élethez.
És felnőttem. Egészségesen, nem hiányoztam annyit az óvodából, mint mostanában a gyerekek, mert nem érte a szervezetemet meglepetésként, hogy más gyerekek is vannak a Földön az enyémtől eltérő immunrendszerrel.
Ma már mindent szuperbiztonságossá akarunk tenni. Korlátok közé szorítani azt, amit lehetetlen.
A sok félelem, ami „jajjistenemmileszha” felkiáltással karöltve bekorlátozza a gyereket, és minden játékot beszabályoz, korlátok közé szorít, egy dolgot vesz el a gyermektől, az örömöt. Az önfeledt szórakozást, a játék és a gyermekkor lényegét. Minden ember megtanul minden leckét, de ha elzárjuk előlük ezt a játékos formában történő tanulást, később az Élet tanítja meg neki és az jobban fog fájni. Akkor már nem lesz Anya és Apa, akik esernyővel, 20 kg-os elsősegélytáskával, „lélekápoló” jutalomfalattal rohan a megmentésére. Lesz viszont hisztis, gáncsoskodó kolléga, influenzajárvány, pofon az óvodában, iskolában, és ezer „szörnyűséges” veszély. A széltől is óvott gyermek pedig ott áll és csodálkozik, hogy ez a világ? Ezt eddig nem látta, hiszen takarták a szülei, nehogy sérüljön testileg, lelkileg, és 20 év búra alatt eltöltött élet után nagyobbat tud csattani a pofon, ami elől lehet a másik 20 éves mosolyogva félreáll, mert tudja, hogy jön, vagy tudja mit kezdjen vele.
Mindenkinek vannak félelmei, és most nem az extrém fóbiákra gondolok, hanem a mélyben húzódóakról, amik így vagy úgy, de megnyilvánulnak a mindennapokban. Mi lesz, ha nem szeret? Mi lesz, ha nem szeret örökre? Mi lesz, ha kirúgnak? Mi lesz, ha nem lesz hol laknom? Mi lesz, feltörik az autót? Mi lesz, megcsúszunk a jégen? Mi lesz, ha megbetegszünk? Mi lesz, ha…?
A fogyasztói társadalom jól ismeri ezeket a félelmeket, és épít is rájuk. Vedd meg ezt, mert ezzel nagyobb biztonságban leszel Te, a családod, stb. És az emberek megveszik. Nem a terméket. Nem az a lényeg, hanem a biztonságot. És fellélegeznek, hogy de jó, ez kivédve, szuper vagyok!
Aztán a szemük sarkában már meg is látják az újabb veszélyforrást! Mi lesz ha a gyerek valami koszhoz ér? Valamihez, ami nem illő az ő szupertiszta, babaillatú mancsához? Valami hatalmas, az életét is veszélyeztető veszedelem! Mossuk meg neki fertőtlenítős szappannal, és a kézmosások között is töröljük meg alaposan nedves törlőkendővel, nehogy bármi ragacs legyen rajta, még a végén elfertőződik, vagy neadjisten ilyen mocskosan a szájába veszi a kezét! Aztán amikor a gyerek később nem eszi meg a „ragacsos” ételeket, nem nyúl bele a tortába (pedig az egész család megfeszülten várja, hogy majd belecsap boldogan, önfeledten és keni mindenhova, jön a döbbenet, hogy a gyerek se bele nem nyúl a ragacsos valamibe, amitől állandóan féltik, se nem önfeledt, mert vele nem közölte senki, hogy na ott abban az 5 percben, amíg a fotó készül gyerek lehet) a szülő pedig nem érti. Abba pedig kevesen gondolnak bele, hogy a törlőkendős (vegyszeres) kezét nyalja a gyerek, az sem jobb..
A növekvő allergiások száma is jelzi, hogy az immunrendszer mi mindentől fél, mivel mi mindent nem ismer és amint találkozik valami ismeretlennel veszélyt jelez. Ez lélek szinten is igaz, a meg nem élt élethelyzetek, életesemények „hiányoznak” és ha később találkozunk velük félelmet, allergiát okozhat.
Az emberi félelem végtelen tud lenni. Ha az egyiket kontrol alá vontuk, jön a másik, a következő és így tovább. Minden napra jut valami, amit biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá akarunk tenni. Az egész Életet lehet biztosítani, védőfelszerelni, de vajon érdemes-e?
Nem veszik el valami út közben? Az öröm, a lazaság, a nyugalom?
A félelem még több félelmet szül. A nyugalmat félelmen keresztül soha nem fogjuk elérni. A félelemmel, az aggódással pont oda irányítjuk a figyelmet, az energiát, amit legszívesebben terepszínűre festenénk, hogy biztonságban el legyen rejtve. Ezzel a félelem tárgyát magunkhoz vonzzuk, ami beigazolja, hogy „ugye jogosan féltem”, és folytatjuk a harcot.
Ebből a körből csak úgy lehet kilépni, ha nem félünk. Ha abbahagyjuk. Ha most épp zakatol valami bennünk, akkor az elkövetkező 10 percet lehet a félelem kiküszöbölésén tölteni, aggódni, hogy mi lesz ha, … vagy lehet a következő 10 percet tölteni olyasmire gondolva is, ami örömet okoz. A következő 10 percnyi gondolatunk valahol meg fog jelenni a Teremtésben, valamit be fogunk vonzani belőle. Érdemes elgondolkodni, hogy melyiknek örülnénk jobban. Aztán ezt a 10 percet fokozatosan ki lehet terjeszteni az egész Életünkre.
A félelmeket viszont nem elnyomni kell, hanem megismerni. Ha csak elnyomjuk, akkor újra és újra utat fog magának törni, és behálózza az Életünket, irányítani fog minket. Ha viszont felismerjük a gyökerét, és belátjuk, hogy igen, ettől félek, akkor már nem tud rettegésben tartani, mert ismerjük. A szembenézés sokszor nehéz, és általában fájdalmas, viszont ha a felszakadt seb begyógyul, utána sokkal könnyebb lesz. Minél jobban kitisztítjuk azt ami a hátunk mögött van, annál inkább tudunk rá támaszkodni, amikor szükség van rá.
Húztam egy OSHO kártyát a témához („véletlenül” megint passzol):
Tűz 10.: Elfojtás
Az alak ezen a kártyán rendesen belegabalyodott az őt körülvevő kötelekbe. Belső fénye még mindig ragyog, ám teljesen elnyomta saját életerejét azzal, ahogy oly sokféle követelésnek és elvárásnak próbált állandóan megfelelni. Minden képességét és meglátását feláldozta azért, hogy elfogadtassa magát ugyanazokkal a külső erőkkel, melyen bebörtönözték. Ha valaki elnyomja természetes energiáit, veszélybe kerül; a kép szélein látható repedések egy közelgő vulkánkitörést sejtetnek.
E kártya valódi üzenete, hogy ennek a várható kitörésnek minél előbb találnunk kell valamilyen csillapító levezetést. Akármilyen stressz vagy feszültség keletkezik benned, nagyon fontos, hogy mindig találj valamilyen módot levezetésükre. Püfölj egy párnát, ugrálj föl-le, menj el egy kietlen helyre és ordíts bele a pusztaságba – csinálj bármit, ami felrázza az energiáidat, és ezzel újra biztosítja szabad körforgását. Ne várd meg, amíg bekövetkezik a katasztrófa.
“A szanszkrit álaja vigjan jelentése: az a hely, ahová az elfojtásaidat besöpröd – vannak dolgok, amiket meg szeretnél tenni, de társadalmi helyzeted, kultúrád, civilizációd nem engedi meg, és ezért besöpröd őket a szőnyeg alá. De ezek a dolgok egyre csak gyűlnek ott, és rendkívül közvetett módon befolyásolják a cselekedeteidet, az életedet. Közvetlenül nem szembesülsz velük, mert sötétségbe kényszerítetted őket, de elméd sötétebbik fele állandó befolyással van viselkedésedre. Ez nagyon veszélyes; azt a rengeteg tiltást mind magadba zárni nagyon veszélyes. Amikor ez az állapot elér a csúcsára, az ember megőrül. Az elmebetegség nem más, mint az a pont, ahol az embert többé már nem képes megfékezni ezeket az elfojtásokat. De míg az őrületet elfogadhatónak tartják, a meditációt nem – pedig egyedül a meditáció teheti az embert normálissá.”
Mire is van szükségünk a boldogsághoz?
2013 október 15. | Szerző: Bogyó Élete
Mire is van szükségünk?
A legtöbb embernek van egy listája, legyen sz hosszú vagy rövid, írott vagy gondolati formában, hogy mire is lenne szüksége.
A boldogsághoz.
A teljes(ebb) élethez.
A több nevetéshez.
A jobb alváshoz.
Stb.
A tárgyiasult listán túl, a vágy irányulhat több figyelemre, több szeretetre, megbecsülésre, tiszteletre, …
Ezeket pedig várjuk a főnökünktől, párunktól, gyerekünktől, szüleinktől, barátainktól, szomszédtól, ismeretlen Facebook ismerősöktől,..
Keressük a lehetőségeket, hogy kapjunk figyelmet, energiát másoktól, sokan már azzal is beérik ha minél több LIKE-ot kap egy fotó, bejegyzés Facebook-on, mert ugye lám mennyien szeretnek, tisztelnek, figyelnek rám, követik, amit csinálok.. Biztos jó, szép, ügyes, okos, tiszteletreméltó, stb vagyok..
Fontos, hogy a párom velem akarjon tölteni minél több időt, ha pedig nincs velem, akkor naponta többször hívjon, írjon, hogy érezzem a törődést, és lássam csak rám gondol, csak én kellek neki, csak én vagyok a fontos. Az Ő életében ugye ki más lehetne a központban?
Amikor pedig tőlünk várja el valaki ezt, akkor az sértő is lehet, hogy nem élhetjük a saját életünket, nem értékelik azt, amit adunk, és csak kizsigerelnek, mert minél többet és többet akar a másik.
Mindenkinél máshol van a határ. Mindenkinél máshol van a sok.
Azt, amit a környezettől várunk el, mert úgy gondoljuk, hogy szükségünk van rá, vagy az egyenesen jár nekünk, azt mi sem adjuk meg magunknak.
Másoktól várjuk a szeretetet? Szeressük magunkat jobban
Másoktól várjuk a tiszteletet? Tiszteljük magunkat jobban
Másoktól várjuk a megbecsülést? Becsüljük meg magunkat jobban
Amire a lelkünk vágyik, azt csak mi adhatjuk meg magunknak. A kifelé való kapálózás, mások gúzsba kötése a lélek segélykiáltásai, hogy vegyük észre, figyeljünk az igényeire. Nem másoknak kell megadni nekünk dolgokat, ezt csak mi tehetjük meg.
Amíg a külvilágból várjuk a mennyei mannát, addig csak két tenyerünket összetéve könyörgünk. Kérünk, könyörgünk, koldulunk..
A szeretet, a lelki béke bent lakozik a szívünkben. Illúzió csupán, hogy bárki más birtokolná.
Ha azt akarjuk, hogy a párunknak vagy a gyerekünknek mi legyünk a legfontosabbak, akkor meggátoljuk őket abban, hogy önMAGuk lehessenek.
Minden ember között kötelék van. Ezek nem vastag hajós kötelek, hanem vékony, akár a cérna. Minél erősebben kapaszkodunk egy másik emberbe, annál jobban feszítjük a húrt, ami szorul, vág, gúzsba köt. Lógunk rajta, könyörögve a másiknak, hogy cipeljen, húzzon minket is. Sőt! Emeljen is fel és tegyen is boldoggá.
Ha mi magunk meg tudunk állni a saját lábunkon, és megtiszteljük a másikat azzal, hogy ő is saját maga legyen, és akár el is mehet, az az igazi szeretet. Amikor a kötelék laza, a két ember tud táncolni. Egyedül is, engedve, hogy a másik más ritmusra lépjen, és ha a két fél úgy dönt, hogy közösen táncol, közösen lépnek az maga a csoda. Az egy hatalmas ajándéka az Életnek.
Ez az egyensúlyozás egy Életre szól, nap, mint nap meg kell találnunk a saját ritmusunkat, a saját zenénket, amit élvezünk és nézni, ki táncol velünk. Ha jól csináljuk más is akar velünk táncolni, mert érzi, hogy mellettünk ő is járhatja a saját táncát, nincs rákényszerítve a másik ritmusa, akarata.
Soha nem gondolhatjuk, hogy egy kapcsolat egy életre szól. Minden nap lehet bele szeretetet tenni, mert nem tudhatjuk melyik az utolsó közös nap, óra, perc.. Ha ezeket az együtt töltött perceket, napokat, éveket önmagunkhoz hűen éljük és engedjük, hogy a másik is így tegyen, akár életre is szólhat, de soha nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Csak a ma van, a jelen pillanat.
Ha most azon görcsölünk, hogy a másik el ne menjen, el ne hagyjon, vagy merjen saját baráti kört, hobbit kialakítani, akkor a lényeg porlad el a kezünkben.
A másoktól való szeretetkoldulás helyett adjuk meg azt magunknak.
A munkánkat kötelességből végezzük vagy beleadjuk, amit az adott pillanatban lehet? Tiszteljük magunkat az elvégzett dolgokért? Vagy természetesnek vesszük, hogy megszakítjuk magunkat? Megjutalmazzuk magunkat érte? Megsimítjuk a lelkünket, hogy ügyes vagyok, erős vagyok, gyengéd vagyok, stb? Megadjuk magunknak a figyelmet?
Az energia oda áramlik, ahova a figyelem.
Ha a vélt / valós hiányosságainkra koncentrálunk, akkor más is oda fog fókuszálni.
Ha a szépséghibáinkra, akkor más is azt veszi először észre.
Ha a szeretet hiányára koncentrálunk, amit “nem kapunk meg másoktól”, akkor csak még többet generálunk a hiányból.
Legyünk hálásak mindenért, amit kapunk, és adjunk magunknak is minél többet. Töltődjünk fel, simuljunk ki és a külvilág is mást lát majd belőlünk, olyan embert, akinek jó a közelében lenni, akivel jó együtt táncolni…
OSHO ZEN TAROT: Nagy Arkanum
I. Lét
Ez a meztelen alak a tökéletességet szimbolizáló lótuszlevélen ül, és az éji égbolt szépségében gyönyörködik. Ő tudja, hogy az “otthon” nem egy fizikai hely a külvilágban, hanem az ellazulás és elfogadás belső minősége. A csillagok, a sziklák, a fák, a virágok, a halak és madarak – mind-mind a testvéreink az élet táncában. Mi, emberek hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, miközben a saját, mindennapi céljainkat hajszoljuk, és hisszük, hogy meg kell harcolnunk azért, amire szükségünk van. De különállóságunk érzete valójában csak egy illúzió, melyet elménk kicsinyes gondolatai teremtenek.
Itt az idő, hogy szembenézz azzal, vajon megengeded-e magadnak, hogy elfogadd azt a kivételes ajándékot, hogy “otthon” érezheted magad, akárhol is légy. Ha igen, ne mulaszd el az alkalmat: ízleld meg ezt az ajándékot, hogy elmélyülhessen benned, és veled maradhasson. Ha azonban nem vagy képes elfogadni ezt, és úgy érzed, az egész világ téged üldöz, akkor állj meg egy kicsit. Sétálj egyet ma este, és gyönyörködj a csillagokban.
Te nem véletlenül vagy itt. A létnek szüksége van rád. Nélküled a létből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni. Ez ad neked méltóságot: az egész lét hiányolna, ha nem lennél itt. A csillagok, a Nap, a Hold, a fák, a madarak, a Föld – a világon minden érezné, hogy valahol egy pici vákuum van, és ezt az űrt rajtad kívül senki más nem töltheti be. Az, hogy a léthez tartozol, és hogy a lét szeret téged, hihetetlen örömöt, megelégedettséget ad. Amint megtisztulsz, látod, hogy minden irányból csak hatalmas szeretet árad feléd.
Oldal ajánlása emailben
X