Érzelmi függőségek (anya-gyerek, barátság, párkapcsolat)
2013 október 9. | Szerző: Bogyó Élete
Az utóbbi napokban több irányból jön velem szembe, illetve élem meg az érzelmi függőséget és annak különböző szintjeit.
Egy barátság megpattanásával kezdődött. Mi voltunk a “forevertogether (örökkönörökkéegyütt)”. Normális párkapcsolat híján szinte mindent megbeszéltünk (napi minimum 1 óra, plusz egész napos Viber közvetítés), egymás minden lélegzetvételéről tudtunk, minden felmerülő “problémát” kielemeztünk, és bármi is lesz, mi mindig itt leszünk egymásnak.. Emellett vártuk az “Igazit”, aki “belefér” ebbe a kapcsolatba. Kezdtek elmosódni a határok a az Én és a Mi között. Kialakult bennem egy feszültség, amit nem értettem honnan jön, mi okozza. A barátság, mint kiváltó tényező fel sem merült bennem. Az dübörgött bennem, hogy ez nem az Én Életem, az nem az Én Életem.. Mígnem egyszer csak egy jelentéktelen dolog miatt összeszólalkoztunk (soha előtte 17 évig nem volt ilyen), és nem beszéltünk napokig. Megkönnyebbültem. Továbbra is szeretem, de erre a fajta érzelmi függőségre nincs szükségem, megfojt.
Ma olvastam egy cikket a gyermek leválásáról:
http://divany.hu/poronty/2013/10/01/engedd_levalni_a_gyereket/
Rájöttem, hogy nekem is lelkifurdalásom van, amikor egy nap nem hívom fel Anyukámat. Apukám meghalt, és én vagyok neki a minden. Mindenben lehet rá számítani, másrészről viszont tudom, hogy neki csak én vagyok.
A felnőtté válás fontos lépcsője, amikor kialakítjuk a saját határainkat, saját életünket. Aminek részei a barátok, hobby, iskola/munka, stb. A saját vélemény, a saját határok. Tudni kell nemet mondani, mert lehet, hogy másoknak mondott nem, egy igen saját magunkra.
Akkor tudjuk a legtöbbet adni is, amikor van miből. Amikor mi kiforrott személyiségek vagyunk, önállóak, nem függünk senkitől, mert akkor a másikba nem kapaszkodunk, nem tőle várjuk, hogy boldoggá tegyen, hanem mi magunk elegek vagyunk ehhez. Boldoggá tudjuk tenni magunkat, vannak olyan elfoglaltságok, amik feltöltenek és amit szívesen csinálunk, tudunk és szeretünk egyedül is lenni. Amikor pedig valakivel vagyunk (barátunkkal, párunkkal, gyerekünkkel, szülőkkel, stb) akkor az egy extra, egy fűszer az életben, de nem létszükséglet és nem a másik vállára tesszük rá a boldogságunk, és jól létünk terhét, mert ez a teher agyonnyomja a kapcsolatokat.
Fontos minden kapcsolatban, hogy azért legyünk a másikkal, mert azt élvezzük és emel és nem alakítunk ki a másikban lelkifurdalást ha az jól meri érezni magát nélkülünk, ha épp nem ír, nem hív vagy nem jön. Attól mert nem úgy szeret ahogy azt mi elvárjuk, még nem jelenti azt, hogy nem szeret szíve minden szeretetével.
Engedjük el a másik kezét, merjen a gyerek nélkülünk is boldog és kiegyensúlyozott lenni, engedjük a párunkat/barátainkat nélkülünk is élni, létezni. Ha az amit mi adunk jó nekik, úgyis jönnek, ha nem jó nekik, akkor zsarolással és sértődéssel nem fogjuk vonzóbbá tenni. A saját boldogságunkért mi vagyunk a felelősek és senki más. Minden ember, aki bármi okból velünk van, egy ajándék. Ne vegyük készpénznek és pláne ne legyenek elvárásaink, hogy mit kellene, hogy tegyenek értünk. Tegyük meg azokat a dolgokat mi magunknak. Ha jól csináljuk, akkor vonzani fogjuk azokat az embereket, akiknek szintén az a jó.
Egyedül jöttünk erre a világra, egyedül is távozunk. A köztes időben pedig minden emberi kapcsolat, minden mellénk szegődött ember egy ajándék. Bánjunk is vele úgy.
Bőség és szeretet VAN, velünk vagy nélkülünk nekik mindegy, nekünk nem biztos
2013 október 8. | Szerző: Bogyó Élete
Néhány hete voltam családállításon. Tudom, hogy korábban volt egy kirohanásom, hogy nem megyek többet, mert sokszor csak felkavar, de a “megoldást” nem adja a kezembe, és ha sokat járok a sok felkavart dolgot nem tudom már megemészteni. Aztán rátaláltam Keresztes Katinkára, és azóta ismét lelkesen járok, csak már nem annyit. Sokkal mélyebb rétegekhez nyúl, olyan oldásoknak, elengedéseknek voltam a tanúja, amelyekből rengeteget tanultam és hálás vagyok, hogy átélhettem. A legtöbbször segítőnek megyek és nem saját állításra.
A fent említett élmény nagy hatással volt rám, érdekes felismeréseim voltak, amit akkor nem írtam meg pedig terveztem, de ma reggel ébredés után egy másik témakörben összekapcsolódott a kettő.
Aki nem volt családállításon, annak valószínűleg elszállt dolognak fog tűnni, én is roppant szkeptikus voltam, de a tapasztalat győzött és igazából sok mindent helyre is tesz, beilleszt darabkákat a világnézetemről alkotott puzzle-ba.
Az állítás témája egy vállalkozó lány volt, akinek saját cége van, amit imád. Nagyon szereti csinálni, lelkes, lelkiismeretes és van 10 alkalmazottja. A cég jól megy, nemrégen adott mindenkinek fizetésemelést is. Kicsit pironkodva vázolta fel, hogy mivel sokat dolgozik, sokat tesz a cégbe így szeretne egy kicsit többet kivenni belőle. Szeretné lecserélni a lakást nagyobbra (családbővítés), stb..
A cég elemeire néztünk rá először és úgy tűnt minden rendben van, nincs blokk.
Ezután a kérdező (nevezzük A-nak) beállt középre és én is beálltam, mint luxusprofit. A lépéseket nem írnám le ami számomra átjött azt viszont igen, egyes szám első személyben ahogyan ott tapasztaltam, hiszen én voltam.
“Én vagyok. Engem nem lehet elérni, értem nem kell harcolni. Én nem szeretek senkit és nem is kerülök senkit. Vagyok. Vagyok, mint a levegő. Mindenütt. A levegőért sem harcolsz, nem kergeted, ott van mindenütt Neked csak be kell fogadnod. Ha körülnézel látod a bőséget, a virágok is nyílnak, a fák is hozzák a leveleket, a Nap is süt mindenkire, nem válogatnak, nem szeretnek senkit jobban a másiknál. A mi döntésünk ha elbújunk a Nap elől és a mi döntésünk ha elzárjuk magunkat a bőség (adott esetben extraprofit) elől. Ezek a dolgok vannak, tőled függetlenül is, és neked kell rájuk hangolódni, magadat kell azonos “frekvenciára” hangolni, hogy megtapasztalhasd. Ha befogod a szád és az orrod, akkor hiába van körülötted levegő meghalsz és nem a levegő a hibás. Ugyanez igaz a szerelemre, szeretetre is. Van. Nem Te csinálod, nem Te éred el, ráhangolódsz. Vagy nem. De ha nem éled át az nem a szerelem hiánya, az nem tud megszűnni, csak a Te “frekvenciád” van másra hangolva: félelemre, önsajnálatra, haragra, bánatra, stb. Ha el szeretnéd érni, ha egyesülni szeretnél vele, hangolódj rá. Engedd meg magadnak! Ő nem vár rád, csak van és elérhető bárki számára. Az egész életedet leélheted nélküle, neki mindegy. Neked nem biztos.”
Húztam egy Osho kártyát. Hogy ki mennyire tartja ideillőnek azt nem tudom, viszont az én jelenlegi élethelyzetembe tökéletesen passzol.
XVI: Villámcsapás
“Amit meditációval csak lassan, nagyon lassan érsz el, azt a mester egy jól időzített, váratlan üvöltéssel… mondjuk egy olyan helyzetben, amikor a tanítvány épp kérdez valamit, és erre a mester hirtelen felugrik és üvölt egyet, vagy megüti, vagy kidobja az ajtón a kérdezőt, vagy ráugrik… Ezt a módszert nem ismerték azelőtt. Ez kizárólag Ma Cu kreatív zsenialitásának köszönhető, és Ma Cu segítségével sokan megvilágosodtak.
A látvány néha igazán nevetségesnek tűnik: Ma Cu kihajít egy embert az ablakon a második emeletről, pedig a szerencsétlen csak azt kérdezte, hogy min meditáljon. És Ma Cu nem csak hogy kidobja, de még utána is ugrik, egyenesen a mellkasára, és onnan kérdezi:
– Érted már?
– Igen! – feleli szegény fickó, hiszen ha azt mondja “nem”, talán még jól fel is pofozza, vagy tudja az ég, mi történik még. Ez is épp elég – több bordája összetört, és Ma Cu mellkasán ülve azt kérdezi: “Érted már?!”
És minden bizonnyal megértette, mert annyira hirtelen, annyira váratlanul jött, mint derült égből a villámcsapás – egyébként sosem értette volna meg.”
A kártya egy lángokba borult, összeomlani, megsemmisülni készülő tornyot ábrázol. Egy férfi és egy nő ugranak le róla, nem önszántukból, hanem mert nincs más választásuk. A háttérben az áttetsző, meditáló alak a szemtanúként jelenlévő tudatot jelképezi.
Lehet, hogy most meglehetősen bizonytalannak érzed a helyzetedet, mintha a föld mozdult volna meg a lábad alatt. Biztonságérzeted megingott, és az ember ilyenkor természetes módon megpróbál mindenbe belekapaszkodni, amibe csak tud. De ez a belső földrengés szükségszerű, és roppant fontos is: ha elengeded magad, akkor később megerősödve emelkedsz ki romjaidból, és nyitottabb leszel új élmények befogadására. A tűz után a föld ismét megújul, a vihar után a levegő kitisztul. Próbáld a pusztulást kívülről figyelni, mintha mindez valaki mással történne. Mondj igent a folyamatnak azzal, hogy átadod magad neki.
Osho
Elvárások nélkül adni
2013 október 4. | Szerző: Bogyó Élete
Adni (időt, figyelmet, szeretetet, szerelmet, pénzt, ajándékot, bármit) úgy érdemes igazán ha szívből tesszük. Sokan tanítják ezt, sokan hiszik, hogy így is teszik, de azért van neheztelés ha a másik nem úgy reagál, nem viszonozza vagy még csak nem is értékeli. Nem várhatunk el senkitől semmilyen reakciót, elvégre mi sem akarunk mindenkinek az elvárása szerint reagálni, cselekedni. A valóságban ezt mégis nehéz néha (sokszor) kivitelezni.
Találtam erre egy remek játékot, gyakorlatot és ma az első “elhagyás” után bizton állíthatom szuper érzés, mintha pofonvágtak volna jókedvvel.
Alapötlet:
Instagram-on találtam rá dear_corinne-ra. Egy lány, aki 100 szerelmes levelet ír. Gyönyörűen megkomponálja mindet egyesével, nem sorozatgyártás, mindegyik egyedi mestermű:
http://100daysproject.co.nz/project/day/3/2013/357
Kitaláltam, hogy én is csinálok hasonlót. Vettem is néhány miniborítékot kezdésnek szép levélpapírral. Úgy gondoltam, hogy majd írok valami szépet ha rá leszek hangolódva.
Aztán elkezdtem halogatni a dolgot, hogy majd megcsinálom, most nem olyan a kedvem, stb.. Kifogás ezer jön ha az ember épp nem akar csinálni valamit. Azért bennem motoszkált, hogy mire várok.. de a halogatás folytatódott, mígnem egyik este elindultam valahová és találtam valamit.. Először azt hittem, hogy valaki elhagyta, de olyan helyen volt, ahol nem hagynak el dolgokat (a ház bejárati ajtajánál lévő szórólapos kosárban), és volt rajta egy tiszta cetli, ami használati játékokon nem szokott.. Valaki nem levelet oszt, hanem tevét 🙂
Jelnek vettem, és hazahoztam, nálam lakik 🙂
És még aznap este meg is írtam az első levelet. Nem cifráztam túl, egy gondosan kiválasztott idézet van benne. Szép a papír, kötöttem rá piros masnit is. Mivel nincsenek véletlenek, így biztos vagyok benne, hogy olyanhoz jut el az üzenete, akinek épp azokra a szavakra lesz szüksége.
Napokig hordoztam, de vagy elfelejtettem elhagyni vagy nem találtam megfelelő helyet, míg ma hazafelé az erdei sétámon egy padon “felejtettem”. Körbenéztem, hogy ne lássa senki, nehogy valaki utánam hozza, hogy elhagytam 🙂 Illetve fontos, hogy ne tudják a személyemhez kötni, nem ez a lényeg. Hanem az adás. És annyira boldog lettem, fülig szaladt a szám és izgatottan jöttem haza, alig várva, hogy elkészíthessem a következőt 🙂
Csak adni, kihelyezni a Térbe / Univerzumba egy szeretettel elkészített bármit és az adás örömében megfürdőzni.
Köszönöm! 🙂
Húztam egy Angyalkártyát, “valamiért” idepasszol 🙂
A szerelem angyalai olyan kerubok, akik minden romantikus dolgot megtestesítenek, és akikre boldog, fiatalos játékosság jellemző. Örömüket lelik a szerelem csodáiban, és arra kérnek, hogy te is ezt tedd. Az angyalok azt akarják, hogy ismét szeress bele az életbe. Ennek érdekében utat mutatnak neked, hogy jól érezd magad. Ez az öröm és a kaland hangulatából fakad.
Az angyalok azt kérdezik, mikor szórakoztál legutóbb? Ha nem emlékszel, akkor már régen esedékes, hogy némi szabadidővel egészítsd ki a napirendedet. Az angyalok szerint a szórakozás létszükséglet, nem luxus. Végezhetsz valami ingyenes dolgot, például felfedező utakra mehetsz a természetben, megnézhetsz egy színházi előadást, csatlakozhatsz egy helyi sportcsapathoz, vagy kipróbálhatsz valami újdonságot. A játékosság jó időbefektetés, mivel felfrissíti az energiaszintedet, és javítja a hangulatodat.
A szabadidő a kapcsolatokon belül is lényeges, hogy életben tartsd a randevúzás kötetlenségét. Tervezz rendszeres randevúkat a partnereddel, és felváltva, kreatívan tervezzetek olyan szórakozásokat, mint például minigolf, karaoke, séták egy virágoskertben vagy közös sárkányeregetés.
Természetes fájdalomcsillapítás
2013 október 2. | Szerző: Bogyó Élete
Ha aggódok valamin, stresszelek például a munka miatt, akkor a elkezd fájni a gyomorszájam.
Ritka jelenség volt szerencsére, de ha jött, nem tudtam aludni tőle. Felébredtem éjjel is,
és be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót végül, hogy elmúljon.
Mióta tanulmányozom a Ho’oponopono-t (http://www.hooponoponoway.hu/),
és egyre mélyebben ivódik belém, hogy mindent mi teremtünk,
mindent mi vonzunk az életünkbe, elkezdtem használni fájdalom esetén is.
Amikor elkezd fájni a gyomorszájam, megállok, becsukom a szemem és ezt mondom:
“Sajnálom, ami bennem van és ezt a fájdalmat teremtette. Kérlek bocsáss meg! Köszönöm! Szeretlek!”
Először meglepődtem, amikor a fájdalom kb fél percen belül elmúlt.
Óvatosan, kerülve minden hirtelen mozdulatot visszafeküdtem aludni, kicsit szkeptikusan,
hogy majd pár perc múlva kezdődik elölről.
Nem kezdődött.
Néha még előfordul, hogy ha belegabalyodok a saját gondolataimba, jelként megjelenik a gyomorszájban az égető fájdalom,
jelezve, hogy ki vagyok billenve a természetes, nyugodt ritmusomból és az aggodalom, illetve az elvárások uralnak engem,
megállok, és elmondom a fenti “mantrát”, és elmúlik.
Mindig.
Egy idő után elkezdtem alkalmazni menstruációs fájdalomkor is.
Megjelenik a szokásos alhasi fájdalom, “mantra” és elmúlik.
Egyik nap vonattal jöttem haza egy pörgős, intenzív munkanap után és göcsölt a fejem.
Már délután kezdődött, sejtettem, hogy folyadékot sem ittam eleget, a munka, stb lefárasztott és ezért fáj a fejem,
de a mantrám eszembe se jutott valahogy, talán én sem hittem el, hogy ennyire görcsös fájdalom esetén is hathat.
Amikor már kb 2 órája tépte a fájdalom az agyamat (nem hordok magamnál semmilyen gyógyszert),
beugrott, hogy megpróbálom.
1 percen belül elmúlt a görcs. Amikor hirtelen mozdítottam a fejemet még éreztem picit,
de a görcs, a fájdalom teljesen elmúlt.
Másnap a hideg idő beköszöntével elkezdtem érezni picit a torkomat, de a mantra hatására teljesen elmúlt.
Minden bennünk van, minden belőlünk indul ki és mindenért mi vagyunk a felelősek.
Nem hibások, nem bűnösök, felelősök.
Remélem ez a módszer segít másoknak is, hogy ne vegyszerekkel kelljen a tünetet kezelni, ami a gyökérokot soha nem szünteti meg.
Szép napot! 🙂
Szerelmi harcmező 2. – avagy a megoldás másik kulcsa
2013 október 2. | Szerző: Bogyó Élete
Tegnap este mini osztálytalálkozón voltam. Gimnáziumi csapat, nem láttam őket évek óta.
10en voltunk, ebből 2 pár. Az egyik még az utolsó évben jött össze, 13 éve, most lesz az esküvőjük 3 hónap múlva. A másik 7 éve egy korábbi osztálytalálkozó után jött össze, azóta össze is házasodtak, kisfiuk 10 hónapos.
Az este nagyon jól sikerült és jó volt ott ülni figyelni őket. Szeretik egymást 7 éve, gyerek is van és működik. Szeretettel, tisztelettel, humorral, kedvességgel, egészséges önállósággal, közös tervekkel. Annyit kapálóztam a harc ellen, a viták ellen, a “láng” menetrendszerű kihűlése ellen, az előre elrendelt hanyatlás ellen, és annyira féltem tőle, annyira nem mertem hinni sem benne, hogy lehet így is, hogy ez tegnapi találkozó szíven ütött. Pedig van másik példa is a baráti körömben 10 évvel. De az eddig olyan kakukktojásnak tűnt, és tegnap este 2 jó példát is láttam, ami nagyon megerősítette a hitemet, hogy igen nekem is lehetséges ez. Van a problémáknak másik megoldási kulcsa is.
Abba kell hagynom az önsajnálatot. Nem tudom, hogyan fogom “összehozni”, de nagyon hálás vagyok ezért az élményért. A reményért, hogy működik. Van. Lehetséges.
Mivel minden belőlem fakad, tudom, hogy az eddigieket is én vonzottam be. Most viszont érzem, hogy nyílik bennem valami. Már nem az dübörög, hogy mi nem. Hanem a mi igen kicsi magja el lett ültetve. Hagyom, hogy fejlődjön, és bevonzza a hozzá hasonlót. Szeretettel.
Párkapcsolat vagy szerelmi harcmező
2013 október 1. | Szerző: Bogyó Élete
Láttam / látok sok olyat magam körül, ahol vagy nincs szeretet a párkapcsolatban vagy annyira el van nyomva, hogy a felek csak marják egymást. Összevesznek mindenen, az összes elfojtott indulatukat a másikon és a családon élik ki. Annyi dráma és feszültség halmozódik fel, hogy a hazatérés már nem feltétlenül egy örömteli esemény egy fárasztó nap után, hanem a hatalmi harc folytatása. Mindenki a másikra mutogat, hogy miatta van, és nem tesz ellene senki. Ha valamelyik fél tesz egy negyed lépést a másik felé és az hátrahőköl meglepetésében, mint egy bizalmatlan vad ló, akkor az a fél, aki a lépést tette rögtön maga elé kapja a védőpajzsot, hogy “naugyeőnemakarjaőazokamindennek”.
Az odamondogatás, a másiknak való betartás, beszólás folytatódik. Mindenki a saját pajzsa mögött nyalogatja a sebeit. Mivel mind a két fél naponta több mérget tesz a kapcsolatba, mint szeretetet így az egész a “negatív” irányba mozdul. Minden mozgásban van, vagy egyre jobb lesz vagy egyre rosszabb, semmi sem állandó. Naponta teremtjük újra az Életünket.
Ez volt eddigi megfigyelésem “mások” kapcsolatáról. Tudok persze “jó” példát is mondani.
Tudom jól, ha valamiről kijelentjük, hogy “na én így nem, ha csak így lehet, akkor inkább sehogy”, akkor a legjobb úton vagyunk afelé, hogy ugyanazt tegyük. Igaz ez a gyereknevelésre is (én nem úgy fogom csinálni, mint az Anyám vagy Apám), majd később rájövünk, hogy mennyi mindent igenis úgy teszünk. Minél inkább hadakozunk valami ellen, annál több energiát adunk neki, annál inkább megteremtjük az Életünkben.
Volt bennem egyfajta fölényeskedés, hogy nekem aztán ilyen kapcsolatom nem lesz, pláne én nem fogok így viselkedni.
Néhány blogbejegyzéssel korábban még említettem is, hogy ha hiányzik az ölelés, testi érintés (is) a kapcsolatból, akkor amikor elmész a párod mellett simítsd meg az arcát. Ha először hátrahőköl meglepetésében vagy csak visszakérdez, hogy “mostmivan?”, akkor ne add fel! Nagyon jól láttam, hogy másoknál ez, hogyan is működhetne.
Az ellenállásom ezzel az egész háborúzós párkapcsolattal szemben egyre csak nőtt. Ha valaki megkérdezte családi rendezvényen, hogy mikor mész már férjhez, legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy te talán boldog vagy a sajátodban?
És ma valahogy összeállt bennem a kép. Szerencsére soha nem volt olyan kapcsolatom, ahol a testi érintés, puszi, ölelés ne lett volna természetes, így ezzel a részével nem is tudtam annyira azonosulni.
Viszont ma rájöttem, hogy az én Életemben hogyan is jelenik meg ez a harc, a pajzs mögé bújás.
Szerelmes vagyok.
Kisebb nagyobb kihagyásokkal 4 éve “kapcsolódunk”. Eddig ha valami nem ment jól, akkor mindig megvolt mit rontott Ő el, mit nem enged, mit gátol, blokkol, stb. Pedig szeret. Ezt tudom, érzem.
Saját bevallása szerint is konfliktuskerülő, de erre már magamtól is rájöttem. Ha valamilyen “probléma” felmerült, vagy csak rámtört a hiszti (anno ezt nem így hívtam, nem is tudatosítottam magamban), ő nem a szőnyeg alá bújt, hanem megitta a láthatatlanná tevő varázsitalát és elpárolgott. Embert nem láttam még így elmenekülni mindennemű érzelmi konfliktushelyzettől.
Aki ismer tudja, hogy nyugodt vagyok, vidám és kiegyensúlyozott így a fenti kitörések nem voltak mindennaposak, sőt. Viszont, amikor elszakadt a cérna valamiért és ő eltűnt, próbáltam visszarángatni, szembesíteni, hibáztatni, önsajnálni, egész csinos fegyvertáram volt. Persze nem volt hatékony egyik sem.
A legutóbbi “reunion” előtt erre rájöttem, hogy itt rontom el, így az elmúlt 7 hónapban próbáltam másképp megközelíteni a dolgokat. Csigalépésben ugyan, de haladtunk. Az, hogy szeret benne van az ölelésében, a nézésében. Az együtt töltött idő mindig harmonikus, nyugodt, vidám szokott lenni.Mivel én már szerettem volna dinamikát vinni a dolgokba (több találkozás, nagyobb elköteleződés), kezdtem feszíteni a húrt, erre ő kibontotta az üvegcséjét és a varázsitala gőzében kezdett tünedezni. Majd amikor felcsattantam, hogy namostmárlegyenvalami, hopp gyorsan megitta.
Van az a mondás, hogy aki menni akar, arra fel kell segíteni a kabátot. Viszont azt is tudom, hogy a külvilág a mi tükörképünk, senkit és semmit nem kapunk véletlenül. Okkal vannak ott. Továbbá mindenkiben vannak félelmek, sokszor gyerekkori traumák következményeiként, akár úgyis, hogy nincs ennek tudatában.
A mai bejegyzésem eleje és az én sztorim közötti összefüggés pedig, hogy ha valakinek megsimítjuk az arcát és az először hátrahőköl, akkor annak az embernek van a világon a legnagyobb szüksége az arcsimogatásra, a szeretetre.
Ha az én szerelmem elpárolog a konfliktus elől, akkor nem bottal kell utánaszaladnom, és tovább sanyargatni, elvégre már az első csattanást se bírta a lelke. Szeretni kell. Kitartóan. Viszonzást nem várva.
Tudom, hogy szeret és az én szeretetemnek nem addig kellene tartania, amíg úgy reagál dolgokra, ahogyan én elvárom, hanem feltétel nélkül. Különben nem is szeretetről beszélünk.
Lehet, hogy az Életben többet nem beszélünk úgy elijesztettem a mostani akciómmal (pedig nem voltam hisztis, dühös, haragos, de erősen számonkérő igen). Az viszont biztos, hogy a bottal utánaszaladás helyett, az elkövetkező egy hónapban úgy fogok minden reggel felkelni, hogy írok neki egy sms-t:
Jó reggelt, szeretlek
és úgy fogok lefeküdni, hogy
Jó éjt, szeretlek.
A mait e bejegyzés megírása előtt küldtem el. Az elsőt.
Ha mégsem közös az utunk, akkor talán a leckémet megtanultam és ezalatt az egy hónap alatt még megtettem, amit lehet. Nem kérek, nem könyörgök, nem azt nézem, mit kaphatok, hanem adok, csak azért, mert jól esik. Mert szeretem.
Ui.: ezt a bejegyzést kivételesen először papírra írtam, este az ágyban. Amikor letettem a tollat, és épp elhelyezkedtem volna, hogy alszok, üzenetem érkezett:
“Szeretlek és hiányzol, beszéljük meg.”
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
2013 szeptember 28. | Szerző: Bogyó Élete
Ismerjük a karma fogalmát. Amit teszünk, mondunk, gondolunk az előbb utóbb visszatalál hozzánk.
Ezt első körben könnyű úgy értelmezni, hogy amit másokkal teszünk, azt vissza is kapjuk majd valahonnan. El is indul egy igyekezet, hogy ne bántsunk másokat, sokszor magunkra gondolva, hogy nekünk se esne jól, és egyre többször csak a másik örömére teszünk meg dolgokat. Elfogadjuk, hogy ő is ember, neki is megvan a sorsa, sebei, félelmei.
Mégis sokszor előfordul, hogy nem azt kapjuk „vissza” amire számítunk.
„De hát én csak jót adok neki”
„Elfogadom, hogy hozott minta, séma alapján cselekszik.”
„De hát én annyira figyelmes vagyok, lesem minden gondolatát.”
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
stb
Aztán valahogy „nem azt kapjuk, amit megérdemlünk”.
Pedig pontosan azt kapjuk. Mindenki megkapja, ami neki jár, legyen az „jó” vagy „rossz”.
Nemcsak az számít, hogyan bánunk másokkal, hanem az is, hogyan bánunk magunkkal.
Szeretjük és tiszteljük MAGunkat? Teszünk naponta olyan dolgot, ami csak úgy jó a lelkünknek?
Tudunk nemet mondani? Van, hogy azzal, hogy nemet mondunk valakinek igen-t mondunk saját magunknak.
Ha másoknak élünk, ha mások döntik el helyettünk hova mehetünk, mit csináljunk a „szabadidőnkben”, hogyan viselkedjünk, mit mondjunk, akkor átadjuk az életünk feletti jogot másoknak. Ezzel nem mások iránti tiszteletünket mutatjuk ki, csupán a félelem vezérel, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor a másik elhagy, elmegy. Lehet. Talál másik rabszolgát.
Ha mi nem teszünk magunkért semmit, nem szeretjük és tiszteljük magunkat, más sem fog.
A változás nem kívülről indul el, hogy majd ezt meg ezt még megteszem neki, aztán majd biztos jobban fog szeretni és tisztelni. Nem fog. Amíg mi nem tanuljuk meg saját magunk tiszteletét, a külvilág sem fogja.
Sokan az életük feletti hatalmat kényelemből adják át. Ha nem döntünk semmiben (mert a másik nem „engedné”), akkor egy hatalmas illúzióban vagyunk. Nem döntünk, nem kell felelősséget sem vállalnunk érte, ami nagyon kényelmes, lehet viszont szidni a másikat, hogy nekünk nem tetsző módon irányítja a mi életünket. Ha ez beindul, nehéz kiszabadulni a körből, az önsajnálatból, és a másikra való mutogatásból. A mi életünk hozzánk tartozik, és csak rajtunk áll, hogy sajnálgatjuk magunkat, várjuk a megváltást vagy kiállunk magunkért.
Ez nem kell, hogy harc legyen. Nem kell, hogy valaki győzzön, mert az a másik alulmaradását jelentené. Egyszerűen lépésről lépésre ki kell alakítani a saját határainkat, és tiszteletben tartani azt.
Ha valaki megszereti saját magát, megszereti a világ is. Ha valaki tiszteli saját magát, tisztelni fogja a világ is. Ha valaki szereti az Életet, az Élet is szeretni fogja.
Rajtunk áll, hogy kilépünk-e az önsajnáló mártírlétből, vállalva az átállással járó fájdalmakat, könnyeket.
De a döntés a mi kezünkben van. Nem máséban. Amíg azt gondoljuk, hogy bármilyen témában a másiké a döntés a mi életünkre vonatkozólag, emlékezzünk, hogy ezt a döntést mi ruháztuk át, mi mondtunk le saját magunkról, és nézzünk olyan szemmel a másikra, hogy ő legalább döntést hoz. Jót vagy rosszat, mindegy, de dönt. Vállalja a felelősséget.
A saját életünkért való teljes felelősség vállalása a felnőtt életbe vezető egyik lépcsőfok, mégis sokan kihagyják az életükből. Leélik úgy az életüket, hogy a szüleik után a párjuknak adták a jogot és egyben a felelősséget, hogy döntsön helyettük. Gyermekként lehetett a szülőkre haragudni, mert nem vittek el az Állatkertbe vagy a strandra, most a párunkra “ugyanezért”. Mi magunk is elmehetnénk az Állatkertbe, ami esetleg járhat a másik megorrolásával, de kényelmesebb lehet nem menni viszont haragudni a másikra.
Ha van egy álmunk arról, hogyan szeretnénk élni, mit szeretnénk csinálni és úgy érezzük a “másik felünk” nem engedi azt, akkor megsértődünk a másikra, mert “nem engedi” vagy nem csinálja, nem jut eszébe magától, és ezzel újabb és újabb szögeket verünk a párkapcsolat koporsójába, ami így előbb utóbb elkészül. Kialakul egy verseny, hogy mivel “Ő nem engedett meg valamit” vagy “neki nem jutott eszébe magától egy program” és majd valahol mi is jól betartunk neki. Aztán Ő is folytatja a szerintünk hibás döntéshozatali programját, mi meg újabb apróbb dologban tartunk be neki, csak, hogy “egyenlőség” legyen. Ezt viszont én már nem párkapcsolatnak hívom.
Olyan ez, mint a birkalét. Sokan vannak, melegen tartják egymást, és mennek az irányítás után. Ez is lehet választott formája az életünknek, viszont akkor fogadjuk el az ezzel járó dolgokat (pl. nem mindig tetszik az, amit nekünk szánnak).
Ha úgy döntünk, hogy saját kezünkbe vesszük az életünket (ez nem jelent szakítást, család elhagyását), csak a saját terület kijelölését, amit mi tisztelünk, előbb utóbb más is fogja. Tegyünk saját magunkért. Ne azért, hogy ezzel jól megmutassuk a másiknak, hanem, mert a lelkünk nyugalomra vágyik (a magunkra erőltetett, lemondó beletörődés nem nyugalom). Ha mi szeretetet teszünk a kapcsolatba, akkor az a kapcsolaton is meg fog látszódni. Ha elvárunk valamit ezért a “szeretetért”, figyelemért cserébe, akkor pedig nem is adtunk semmit igazából, így ne csodálkozzunk ha vissza is ugyanennyit kapunk. Ilyen a karma 🙂
Minden kapcsolatra igaz, hogy amit mi szívből beleteszünk, azt kapjuk vissza. Ez igaz barátságra és párkapcsolatra is. Ha valakinek (testvér, barát, szomszéd, kolléga) teszünk valami vagy adunk valamit és előre elképzeljük, hogy majd milyen boldogan reagál, örülni fog neki, de minimum értékeli, akkor nem “ajándékot” adtunk, hanem elvárást. Elvárjuk, hogy úgy reagáljon, örüljön, ahogy mi akarjuk. Majd jól megsértődünk, de minimum zokon vesszük ha nem. Ha azt akarjuk, hogy az emberek úgy fogadjanak el minket, ahogy vagyunk, akkor nekünk is úgy kell elfogadni őket, ahogy vannak. A saját életükkel, saját reakciójukkal, saját csomagjukkal. Nem dolgunk senkit “megmenteni”, mert szinte biztos, hogy van mit csiszolnunk a saját jellemünkön is.
Amit tehát kapni szeretnénk az Élettől, azt nekünk kell adni. Sokat. Majd visszajön hozzánk, de az is lehet, hogy nem attól, akinek adtuk. Az Életünk rajtunk áll. Sajnálatba süppedünk, másokat hibáztatunk, mások életét elemezzük, mások hibáját helyezzük nagyító alá vagy pedig belenézünk a tükörbe, és őszinték leszünk magunkhoz, felállunk és elkezdjük azt adni a világnak, ami nekünk is jól esne. Őszintén. Nem mártírkodva. Szívből, szeretetből.
Húztam egy OSHO kártyát is, “véletlenül” ismét passzol 🙂
Víz 6.: Az álom
Egy varázslatos estén egyszer majd találkozol a lelki társaddal: azzal a tökéletes emberrel, aki minden igényednek megfelel majd, és valóra váltja minden álmodat. Igaz? Nem! Az efféle fantáziálgatás – amiért a dalszövegírók és a költők annyira odavannak – az anyaméhről megmaradt emlékeinkben gyökerezik. Ott még akkora biztonságban voltunk, és annyira “egyként” éltünk édesanyánkkal, hogy nem csoda, ha egész életünk során visszavágyódunk oda. De a nyers valóság az, hogy ez egy gyerekes álom. Bámulatos, ahogy a realitás dacára mégis olyan csökönyösen ragaszkodunk hozzá.
A világon senkinek nem kötelessége – legyen az akár a jelenlegi párod, akár jövőbeli, megálmodott partnered -, hogy tálcán kínálja neked a boldogságot. Még ha akarná, se tudná ezt megtenni. A valódi szerelem nem szükségen és függőségen alapszik. Az igazi szerelem a belső gazdagságunk és érettségünk eredményeképpen jelenik meg. Akkor már annyi szeretet van bennünk, hogy a szerelmek maguktól jönnek utánunk.
“Hosszú korszakokon át, újra és újra elmondták már ezt… az összes vallásos ember ezt mondogatta: “Egyedül érkezünk ebbe a világba, és egyedül is távozunk.” Minden összetartozás illúzió. Az összetartozás ideája azért jelenik meg bennünk, mert egyedül vagyunk, és ez fáj. Mi az egyedüllétünket együttlétbe akarjuk fojtani… Ezért olyan fontos nekünk a szerelem. Próbáld megérteni a dolog lényegét. Általában azt gondolod, azért szerettél bele valakibe, mert az illető gyönyörű. De ez nem így van. Az igazság az, hogy azért leszel szerelmes, mert képtelen vagy egyedül maradni. Ezért menekülsz, ezért próbálsz valahogy kitérni önmagad elől. Vannak, akik nem emberekbe, hanem a pénzbe szeretnek bele. Ők a pénzt és a hatalmat kezdik hajkurászni, aztán politikus lesz belőlük. Ez is csak egyedülléted elkerülését szolgálja. Ha megfigyeled az embert, ha alaposan megfigyeled önmagad, meg fogsz lepődni – az ember minden tevékenységét visszavezetheted egyetlen egy kiindulóponthoz. Ez pedig nem más, mint az egyedülléttől való félelem. Minden más csupán kifogás. Az igazi ok, hogy nagyon egyedül érzed magad.”
Egyéni felelősség
2013 szeptember 26. | Szerző: Bogyó Élete
Egyre többen ismerik fel, hogy az Életük tükörszerűen történik. Amit „kint” (család, munkahely, barátok vagy azok hiánya, stb.) látnak, az belőlük fakad.
Ha sokan nem tisztelnek, akkor bizony mi sem tiszteljük magunkat (és valószínűleg másokat sem), ha rendszeresen segítőkész, kedves emberekkel találkozunk, akkor magunkkal is kedvesek vagyunk. Mivel minden energia, így mindenki csak a saját rezonanciaszintjén / energiaszintjén / tudatszintjén lévő dolgokat tudja magához vonzani. Ha szeretnénk, hogy valaki igazán, mélyen, őszintén szeressen, akkor ezt magunkban kell először megteremteni. Amíg mi az első „hibánál” saját magunk dorgálásába kezdünk, addig a környezet sem fog minket elfogadni feltétel nélkül. Minden tanulásnak, így a tudatosodásnak is van gyakorlóidőszaka, amikor elméletben már jól megy, de gyakorlatban még becsúsznak gikszerek. Ez van, ha biciklizni tanulunk, ha tortát sütni, deriválni. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Anyukám szokta mondani, hogy „ismétlés a tudás anyja.”
Mégis könnyű azt hinni, ha valamit már megértettünk (nagyjából) az rögtön meg is jelenik az életünkben is. Kint. Aztán majd jól hat a belsőre is. Pedig kell az érlelődés, csírázási folyamat is. A szárnypróbálgatások. Amikor már néhány dolog, néhány fázis jól megy, aztán seggre ülünk. Ilyenkor kell az erő, hogy ne adjuk fel, hanem lássuk, ez is tanulás része. Minél többször esünk el és állunk fel, annál erősebbek leszünk, mert tudjuk, hogy volt már ilyen. Ez is elmúlik. Ilyen esetben sem kell pánikolni.
Ami most történik velünk az a múltbeli (tegnapi, még korábbi) gondolataink, érzéseink eredménye. Ha viszont mást szeretnénk vonzani, akkor ne toljuk el a jelenlegi tapasztalást, mert ezzel még több energiát adunk neki, hanem bólintsunk rá, hogy látlak, igen, köszönöm, hogy megmutatkoztál, te is a részem vagy. Ezért érdemes a rossznak ítélt dolgokat is magunkhoz ölelni, hiszen gyógyításra vágynak, azért jönnek elő. Minél előbb meggyógyul, annál előbb ad teret a szeretetnek és nyugalomnak az Életünkben.
Ha sokat fókuszálunk pozitív dolgokra, de valahonnan mindig előbukkan egy kisördög, aki az ellenkezőjét mondja, akkor a tudatalattink jelentkezik be. Nem ellenség, a mi részünk, múltunk eseményeinek, tapasztalatainak az eredménye. Ha pl mindig szegénységben éltünk, sokszor mondogattuk, hogy erre vagy arra nincs pénzünk, frászt kaptunk ha jött a gáz csekk, kínlódva adtuk át a pénzt a boltban, és magunkat már nem jutalmaztuk meg ezer éve, akkor a „Gazdag vagyok” mantrázása nem feltétlenül elég. Nem is haszontalan, hiszen valahogy el kell kezdenünk átírni azt a programot. A sok korábbi pénzzel kapcsolatos negatív élmény átlaga az a bizonyos kisördög. Az mondogatja, hogy igenis szegény vagy és igenis nem lesz erre vagy arra pénzed, hiszen eddig sem volt. Ez ugyanígy igaz a párkapcsolatra (és itt nem csak a van vagy nincsre gondolok, hanem a meglévő milyenségére is, mennyi benne a szeretet, tisztelet, megbecsülés), egészségre, bármire.
A tudatalatti tisztítására, a programok szeretetteljes feldolgozására vannak módszerek. El lehet dönteni kinek mi válik be, bár nem gondolom, hogy feltétlenül egy mellett kellene kiállni, én pl többet is alkalmazok.
Az egyik ilyen, amit már említettem és bővebben ki fogok fejteni majd az a családállítás. Nekem rengeteget segített, olyan blokkokat feloldott, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, mióta viszont felszínre kerültek és tisztultak, sokkal jobban érzem magam, változott a belsőm, csökkent bennem a félelemérzet, csökken, vagy mondhatjuk eltűnt az agresszió (eddig sem vertem meg senkit, de a felfortyanások, indulatos hibáztatások is ide tartoznak, mégha belül zajlanak is). Részletesen, majd egy későbbi bejegyzésben.
Külön fejezet lesz majd a hála gyakorlása.
Most viszont egy hawaii módszerről szeretnék írni, mely a teljes felelősségvállalásról szól. Nem csak az általunk létrehozott (kimondott, tett, stb) dolgokért, hanem mindenért, ami szembejön velünk. A mások problémájáért is.
Mivel minden össze van kötve láthatatlan módon, így ha magunkhoz vonzunk egy embert az adott problémával, viselkedéssel, akkor legyinthetünk, hogy az az ő csomagja. Mi csak nézzük elfogadóan (jobb esetben), és ezzel a mi részünk pipa.
Pedig ha odavonzottuk, akkor valami dolgunk van vele. Nem azt mondom, hogy az egész világ fájdalmát magukra vegyük, és újabb okot találjunk a mártírságra, a szenvedésre, a panaszkodásra. Tudatosítsuk, hogy igen belőlem fakad, és bennem is van egy ilyen rész, ami most megmutatkozott, és ha meggyógyítom, akkor felszabadul.
Ehhez el kell fogadnunk, hogy valamit tettünk, gondoltunk a múltban, ami miatt, az adott dolgot bevonzottuk.
Van egy hawaii módszer, ami ehhez 4 rövid mondatot használ:
Szeretlek. – A részem vagy (Elismerjük, hogy belőlünk fakad).
Sajnálom. – Eddig elfordultam tőled, nem akartam tudomást venni rólad, de már látlak.
Kérlek, bocsáss meg. – Ez egy kérés Istenhez / Felsőbb Énhez / Univerzumhoz (ki miben hisz), hogy segítsen az adott részt bennünk megtisztítani.
Köszönöm! – A hála „varázs”szava, amellyel elhisszük, hogy a gyógyító folyamat elindult, és megköszönjük.
Eleinte lehet, hogy csak gépies ismétlésnek tűnik, de idővel érezni is fogjuk a mögötte lévő dolgokat, és ezzel a hatása is felerősödik. Még mindig jobb, mintha a „nem sikerül, nem sikerül, nincs pénzem”, stb-t mantrázzuk.
Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsásd meg, ami bennem van és megteremtette / bevonzotta ezt a helyzetet. Köszönöm.
A módszer neve: ho’oponopono, és jelenleg az egyik legnagyobb tanítója: Dr. Ihaleakala Hew Len, aki ezzel a módszerrel meggyógyított egy egész őrültek házát. (Google-ban könnyen megtalálható a történet).
Illetve az ő legismertebb tanítványa: Mabel Katz (http://www.hooponoponoway.hu/)
Bagdi Bella megzenésítette, mely segíthet a hangolódásban:
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=kfTK60VE3sI
Illetve belinkelek még ide egy számomra kedves szintén hawaii „gyógyzenét” Yemaya Assessu Deva Premaltól:
http://www.youtube.com/watch?v=xlvF0qXttqA
Szép napot!
Az ÖNszeretetről
2013 szeptember 19. | Szerző: Bogyó Élete
Sokak fejében él egy kép az ideális párkapcsolatról, amiben élni szeretnének, amiről úgy gondolja, hogy neki az jár. Alanyi jogon.
A kondícionálás már az ovodában elkezdődik, rózsaszín habmesék a rózsaszín hercegnőről akiért jön a herceg lóval, jó kocsival, kicselezik a szülőket, hogy legyen némi bonyodalom is, aztán a rózsaszín köd ellep mindent, esküvő sok virággal és boldogan élnek míg meg nem halnak.
Aztán jönnek később a szerelmes regények, ahol két szerelmes szintén megküzd valami külső akadállyal, legyen ez a szülők ellenállása, távolság, kasztbeli különbség, stb. De ezek a külső akadályok az ilyen sztorikban mindig megoldódnak, és utána újra ott a várt boldogan élnek míg meg nem halnak (amit persze már a sztori elején is tudtunk).
Ez kiegészül még a sok szerelmetes dallal, ahol valaki vagy nagyon szerelmes és éppen a rózsaszín ködben jár a kapcsolata és azt zengi, vagy borzasztóan meg van bántva és hibáztat illetve várja a csodát kívülről. Majd az új szerelem…, majd ha a régi visszajön, …
Minden figyelem kifelé irányul. Mindent a külvilágtól várunk. Boldog leszek ha.. és van egy listánk, hogy mások hogyan tehetnének boldoggá minket, mit kellene tenniük.
Értünk.
A mi boldogságunkért.
Arra kevesen gondolnak, hogy valakinek pont ők a „másik”, akitől elvárják ugyanezt. A másiknak is lehet listája, hogy nekünk ezt vagy azt meg kellene tennünk az ő boldogságukért, amit persze mi nehezményezünk, hogy ne tegye már ezt a terhet is ránk, van elég bajunk.
Sokan áltatják magukat azzal, hogy ők megtesznek mindent a párjukért, a kapcsolatért, szívből, önzetlenül. Belül pedig fortyognak, hogy nem kapnak érte semmit cserébe. Akkor hol van itt a szívből, szeretetből, önzetlenül? Ha a végén mégis várunk valamit? Megbecsülést, figyelmet, stb. Ha viszont a másik vár valamit a kedvességért cserébe, akkor nagy a sértődés, hogy miért nem tudja csak úgy? Önzetlenül. Ellenszolgáltatás nélkül.
Azt várjuk, hogy minket szeressen mindenki (de főként a párunk) úgy, ahogy vagyunk, csak önMAGunkért, viszont hányan mondhatják el magukról, hogy szeretnek másokat úgy ahogy vannak?
Van, aki azért panaszkodik, mert nem kap tiszteletet a kapcsolatában vagy a családjában. Tiszteletért tisztelet jár. Ha pl mi nem tiszteljük önmagunkat, miért gondoljuk, hogy majd a másik fog? Ha mindent megteszünk a másikért (főzünk, mosunk, takarítunk rá) viszont semmit nem teszünk önmagunkért, mert az ráér, nem fontos, akkor miért furcsa, hogy a másik sem tisztel bennünket és mi is a “ráér, nem fontos” kategóriában vagyunk?
Sokan feladják magukat a családért, aztán ha a család egy idő után csak a cselédet látja bennük, akkor nem értik, hogy lehet ez. Hiszen ő mindent megtett.
Vannak akik elvárják, hogy a párjuk szeresse őket önzetlenül, találja ki a gondolatait és akkor és úgy legyen mellettük, ahogy azt ők szeretnék. Viszont nem adják meg a másiknak amit az szeretne, mert miért pont azt szeretné? Mi jobban tudjuk neki mit kellene szeretni..
Ha több szabadságra vágyunk, viszont felháborít, ha a másiknak is van hobbija és azzal időt tölt…
Ha több szeretetre vágyunk, viszont mi is csak elvárásokkal teletűzdelt „szeretetet” tudunk adni..
Mindig azt kapjuk vissza, amit adunk. Ha több szerelmet szeretnénk, adjunk több szeretetet. Ha naponta megsimítjuk a párunk arcát és az eleinte csak mordul, hogy „mi van”, mert nincs hozzászokva, és rögtön abbahagyjuk ezt a gesztust, mert „miért nem tud ő is kedves lenni”, akkor máris elvárást adtunk, nem szeretetet, csak ámítjuk magunkat az ellenkezőjével, és cserébe is azt kapunk, ami pedig ugye felháborít.
Ha valakiben van fájdalom, régi sérelem, azt mindig kivetíti másokra. Ritkán látjuk az embereket olyannak, amilyenek valójában, mert az elvárásainkat aggatjuk rájuk. Ha jó a kedvünk, akkor másokat is kedvesebbnek látunk, ha rossz a kedvünk a környezet is kellemetlenebb, pedig lehet, hogy pont ugyanolyan, csak a mi szűrőnk torzít.
Várjuk, hogy jöjjön a herceg, de ha belenézünk a tükörbe, akkor a herceghez való hercegnőt látunk benne? Azt a párt tudjuk bevonzani, ami belőlünk fakad. Ha a párunk nem tiszteli a nőt bennünk, kihasznál, stb akkor érdemes megnézni, hogy mi tiszteljük-e a Nőt magunkban? Ez nem azt jelenti, hogy több időt hagyunk magunknak a házimunkára, hanem, hogy tiszteljük-e annyira, hogy hagyjuk megnyilvánulni? Azt a nőt, aki ott van minden nőben mélyen, de le van fojtva szerepekkel, „nem törődhetek magammal, mert anya vagyok, nincs rá időm”. Viszont ha a párunk sem törődik a bennünk élő nővel, mert nem ér rá, stb. akkor azt fájó tud lenni. A külvilágtól várjuk el azt, amit mi sem teszünk meg.
Ahhoz, hogy szeretetet tudjunk kapni, előbb meg kell tanulni adni azt. Saját magunknak. Nem csak akkor dicsérni saját magunkat ha sikerült aznap rendes háziasszonynak lenni, és nem csak akkor ha a gyereknek megadtunk mindent, amit aznap igényelt, hanem akkor is ha magunkat se hagytuk le a listáról. Ha valaki tiszteli és szereti saját magát, akkor mások is így fognak tenni. Nem tud mást bevonzani majd, csak ami belőle fakad. Ha belenézünk a tükrünkbe, (pár)kapcsolatunkba, akkor jól lehet látni, hogy mi hogyan bánunk a bennünk élő Nővel, pontosan úgy ahogyan a párunk is bánik vele. A megoldás pedig belőlünk fakad. Ha változást szeretnénk, nekünk kell változni.
Viszont fontos, hogy ezt szeretettel tegyük. ne haragudjunk magunkra, amiért eddig nem tettük, és ne is bosszankodjunk ha nem tudunk holnaptól napi 3 órát magunkra szánni. Kezdjük apró lépésekkel. Érdemes nyugodtan leülni és írni egy listát, hogy mitől érezzük jól magunkat (nem, mint feleség és anya, hogy pl ha a gyerek magától pisil vagy ha új robotgépünk van), hanem mi az amitől mi, másoktól függetlenül jól tudjuk érezni magunkat. Lehet ez egy röpke 10 perc (amikor pl alszik a gyerek), és mi leülünk egy pohár borral / limonádéval és kilakkozzuk a körmünket a lábunkon, vagy beleolvasunk egy könyvbe, tornászunk egyet, beszélgetünk egyet egy barátnőnkkel, stb. Valami, amit rendszeresen beépítünk az életünkbe. Ha mi változást várunk, változzunk mi. Miért tenné a környezet előbb, ha mi sem tesszük meg.
Ha vastag a fal, amit magunk köré építettünk, ne akarjuk pár nap alatt lebontani. Csak nyugodtan, szeretettel, lassan, megünnepelve minden apró lépést.
Van Instagram-on egy anyuka, aki örökbe fogadott egy Down szindrómás kislányt, amikor az 4 hónapos volt, és naponta megoszt egy képet a kislányról. Nem a „beteg” kislányt mutatja, hanem a “szeretetcsomagot”, amit a kislány képvisel. Néhány napja kikerült egy fotó, ami nagyon megragadott. A kislány nézi saját magát a tükörben (pár napos nátha után) és az a szeretet, ahogy saját magára néz megindított bennem valamit. Mikor néztem így magamra? Nem azt vizslatva, hogy lapos-e a hasam, jól áll-e a hajam, hanem csak úgy szeretettel, csillogó szeműen… A képaláírás:
„szereti saját magát” „de ki tudja ezért hibáztatni” 🙂
íme a fotó „macymakesmyday”-től:
Az Önszeretet tanításának Nagyasszonya Luise L. Hay.
Van egy 12 pontos programja, arról hogyan szeressük magunkat jobban. Segít rámutatni arra, mit adhatunk magunknak, magunkból, hogy mi is azt kapjuk, amit szeretnénk. Szeretetet.
1. Hagyd abba a kritizálást.
A kritizálás soha nem változtat semmin. Ne kritizáld saját MAGadat. Fogadd el úgy ahogy vagy. Mindenki változik. Amikor kritizálod magadat, a változás negatív lesz. Amikor elfogad magad, jó dologra koncentrálsz magadban, akkor a változás pozitív.
2. Bocsáss meg MAGadnak
Engedd el a múltat. Megtettél mindent, amit az akkori tudatszinteddel, legjobb szándékoddal tudtál. Most növekszel és változol, és az életed is változik.
3. Ne ijesztgesd magadat
Hagyd abba a saját magad terrorizálást a gondolataiddal. Ez egy szörnyű módja az életnek. Találj egy olyan mentális képet, ami felvidít, lenyugtat és rögtön hozd be amikor jönnek a lehúzó gondolatok.
4. Légy gyengéd, kedves és türelmes
Legyél gyengéd magaddal. Legyél kedves magaddal. Legyél türelmes magaddal ahogy tanulod az új gondolkodásmódot. Úgy közelíts magadhoz, ahogy azt tennéd valakihez, akit nagyon szeretsz.
5. Legyél kedves az elmédhez
Az önutálat a saját gondolataid utálatát jelenti. Ne utáld magadat a gondolataid miatt. Gyengéden változtasd meg a gondolataidat.
6. Dícsérd magadat
A kritizálás letöri a lelkedet. A dicséret megerősíti. Dicsérd magadat annyit, amennyit csak tudod. Mondd el magadnak minden kis lépésnél, hogy milyen jól haladsz.
7. Támogasd magadat
Találd meg a módját, hogyan segítsd magad. Engedd meg, hogy ha szükséged van rá mások segítsenek. Ha mersz segítséget kérni, amikor szükséged van rá, erős jellemre vall.
8. Szeretettel közelíts a benned lévő negatívumokhoz
Tudatosítsd, hogy te hoztad őket létre, hogy a szükségleteidet kielégítsd. Most viszont már új, pozitív módokat találsz, hogy kielégítsd azokat az igényeket. Tehát szeretettel válj meg a régi, negatív mintáktól.
9. Bánj jól a testeddel
Tanulmányozd a helyes táplálkozást. Milyen tápanyagokra van a szervezetednek szüksége ahhoz, hogy energikus és vitális legyen? Tanulmányozd a helyes testmozgást. Milyen mozgásformát élvezel? Ápold és tiszteld a templomot, amiben élsz.
10. Végezz tükörgyakorlatokat
Nézz rendszeresen a saját szemedbe. Fejezd ki azt az egyre növekvő szeretetet, amit maga iránt érzel. Bocsáss meg magadnak, amikor belenézel a tükörbe. Beszélj a szüleidhez, amikor a tükörbe nézel. Bocsáss meg nekik is. Legalább egyszer mond naponta: „Szeretlek, igazán szeretlek”
11. Szeresd magad.. Kezd most
Ne várj addig, míg jobban leszel, fogysz, új munkát találsz vagy új kapcsolatot. Kezd most, és csináld a képességeidhez képest a legjobban.
12. Légy vidám
Emlékezz vissza azokra a dolgokra, amiket gyerekként élveztél. Hozd vissza őket az életedbe! Találj mindenben, amit csinálsz valami jót, örömöt, mókát. Engedd meg magadnak, hogy élvezd az életet. Mosolyogj. Nevess. Ünnepelj, és a Világ veled fog ünnepelni!
Mire is van szükségünk a boldogsághoz?
2013 október 15. | Szerző: Bogyó Élete
Mire is van szükségünk?
A legtöbb embernek van egy listája, legyen sz hosszú vagy rövid, írott vagy gondolati formában, hogy mire is lenne szüksége.
A boldogsághoz.
A teljes(ebb) élethez.
A több nevetéshez.
A jobb alváshoz.
Stb.
A tárgyiasult listán túl, a vágy irányulhat több figyelemre, több szeretetre, megbecsülésre, tiszteletre, …
Ezeket pedig várjuk a főnökünktől, párunktól, gyerekünktől, szüleinktől, barátainktól, szomszédtól, ismeretlen Facebook ismerősöktől,..
Keressük a lehetőségeket, hogy kapjunk figyelmet, energiát másoktól, sokan már azzal is beérik ha minél több LIKE-ot kap egy fotó, bejegyzés Facebook-on, mert ugye lám mennyien szeretnek, tisztelnek, figyelnek rám, követik, amit csinálok.. Biztos jó, szép, ügyes, okos, tiszteletreméltó, stb vagyok..
Fontos, hogy a párom velem akarjon tölteni minél több időt, ha pedig nincs velem, akkor naponta többször hívjon, írjon, hogy érezzem a törődést, és lássam csak rám gondol, csak én kellek neki, csak én vagyok a fontos. Az Ő életében ugye ki más lehetne a központban?
Amikor pedig tőlünk várja el valaki ezt, akkor az sértő is lehet, hogy nem élhetjük a saját életünket, nem értékelik azt, amit adunk, és csak kizsigerelnek, mert minél többet és többet akar a másik.
Mindenkinél máshol van a határ. Mindenkinél máshol van a sok.
Azt, amit a környezettől várunk el, mert úgy gondoljuk, hogy szükségünk van rá, vagy az egyenesen jár nekünk, azt mi sem adjuk meg magunknak.
Másoktól várjuk a szeretetet? Szeressük magunkat jobban
Másoktól várjuk a tiszteletet? Tiszteljük magunkat jobban
Másoktól várjuk a megbecsülést? Becsüljük meg magunkat jobban
Amire a lelkünk vágyik, azt csak mi adhatjuk meg magunknak. A kifelé való kapálózás, mások gúzsba kötése a lélek segélykiáltásai, hogy vegyük észre, figyeljünk az igényeire. Nem másoknak kell megadni nekünk dolgokat, ezt csak mi tehetjük meg.
Amíg a külvilágból várjuk a mennyei mannát, addig csak két tenyerünket összetéve könyörgünk. Kérünk, könyörgünk, koldulunk..
A szeretet, a lelki béke bent lakozik a szívünkben. Illúzió csupán, hogy bárki más birtokolná.
Ha azt akarjuk, hogy a párunknak vagy a gyerekünknek mi legyünk a legfontosabbak, akkor meggátoljuk őket abban, hogy önMAGuk lehessenek.
Minden ember között kötelék van. Ezek nem vastag hajós kötelek, hanem vékony, akár a cérna. Minél erősebben kapaszkodunk egy másik emberbe, annál jobban feszítjük a húrt, ami szorul, vág, gúzsba köt. Lógunk rajta, könyörögve a másiknak, hogy cipeljen, húzzon minket is. Sőt! Emeljen is fel és tegyen is boldoggá.
Ha mi magunk meg tudunk állni a saját lábunkon, és megtiszteljük a másikat azzal, hogy ő is saját maga legyen, és akár el is mehet, az az igazi szeretet. Amikor a kötelék laza, a két ember tud táncolni. Egyedül is, engedve, hogy a másik más ritmusra lépjen, és ha a két fél úgy dönt, hogy közösen táncol, közösen lépnek az maga a csoda. Az egy hatalmas ajándéka az Életnek.
Ez az egyensúlyozás egy Életre szól, nap, mint nap meg kell találnunk a saját ritmusunkat, a saját zenénket, amit élvezünk és nézni, ki táncol velünk. Ha jól csináljuk más is akar velünk táncolni, mert érzi, hogy mellettünk ő is járhatja a saját táncát, nincs rákényszerítve a másik ritmusa, akarata.
Soha nem gondolhatjuk, hogy egy kapcsolat egy életre szól. Minden nap lehet bele szeretetet tenni, mert nem tudhatjuk melyik az utolsó közös nap, óra, perc.. Ha ezeket az együtt töltött perceket, napokat, éveket önmagunkhoz hűen éljük és engedjük, hogy a másik is így tegyen, akár életre is szólhat, de soha nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Csak a ma van, a jelen pillanat.
Ha most azon görcsölünk, hogy a másik el ne menjen, el ne hagyjon, vagy merjen saját baráti kört, hobbit kialakítani, akkor a lényeg porlad el a kezünkben.
A másoktól való szeretetkoldulás helyett adjuk meg azt magunknak.
A munkánkat kötelességből végezzük vagy beleadjuk, amit az adott pillanatban lehet? Tiszteljük magunkat az elvégzett dolgokért? Vagy természetesnek vesszük, hogy megszakítjuk magunkat? Megjutalmazzuk magunkat érte? Megsimítjuk a lelkünket, hogy ügyes vagyok, erős vagyok, gyengéd vagyok, stb? Megadjuk magunknak a figyelmet?
Az energia oda áramlik, ahova a figyelem.
Ha a vélt / valós hiányosságainkra koncentrálunk, akkor más is oda fog fókuszálni.
Ha a szépséghibáinkra, akkor más is azt veszi először észre.
Ha a szeretet hiányára koncentrálunk, amit “nem kapunk meg másoktól”, akkor csak még többet generálunk a hiányból.
Legyünk hálásak mindenért, amit kapunk, és adjunk magunknak is minél többet. Töltődjünk fel, simuljunk ki és a külvilág is mást lát majd belőlünk, olyan embert, akinek jó a közelében lenni, akivel jó együtt táncolni…
OSHO ZEN TAROT: Nagy Arkanum
I. Lét
Ez a meztelen alak a tökéletességet szimbolizáló lótuszlevélen ül, és az éji égbolt szépségében gyönyörködik. Ő tudja, hogy az “otthon” nem egy fizikai hely a külvilágban, hanem az ellazulás és elfogadás belső minősége. A csillagok, a sziklák, a fák, a virágok, a halak és madarak – mind-mind a testvéreink az élet táncában. Mi, emberek hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, miközben a saját, mindennapi céljainkat hajszoljuk, és hisszük, hogy meg kell harcolnunk azért, amire szükségünk van. De különállóságunk érzete valójában csak egy illúzió, melyet elménk kicsinyes gondolatai teremtenek.
Itt az idő, hogy szembenézz azzal, vajon megengeded-e magadnak, hogy elfogadd azt a kivételes ajándékot, hogy “otthon” érezheted magad, akárhol is légy. Ha igen, ne mulaszd el az alkalmat: ízleld meg ezt az ajándékot, hogy elmélyülhessen benned, és veled maradhasson. Ha azonban nem vagy képes elfogadni ezt, és úgy érzed, az egész világ téged üldöz, akkor állj meg egy kicsit. Sétálj egyet ma este, és gyönyörködj a csillagokban.
Te nem véletlenül vagy itt. A létnek szüksége van rád. Nélküled a létből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni. Ez ad neked méltóságot: az egész lét hiányolna, ha nem lennél itt. A csillagok, a Nap, a Hold, a fák, a madarak, a Föld – a világon minden érezné, hogy valahol egy pici vákuum van, és ezt az űrt rajtad kívül senki más nem töltheti be. Az, hogy a léthez tartozol, és hogy a lét szeret téged, hihetetlen örömöt, megelégedettséget ad. Amint megtisztulsz, látod, hogy minden irányból csak hatalmas szeretet árad feléd.
Oldal ajánlása emailben
X