Párkapcsolat vagy szerelmi harcmező
2013 október 1. | Szerző: Bogyó Élete
Láttam / látok sok olyat magam körül, ahol vagy nincs szeretet a párkapcsolatban vagy annyira el van nyomva, hogy a felek csak marják egymást. Összevesznek mindenen, az összes elfojtott indulatukat a másikon és a családon élik ki. Annyi dráma és feszültség halmozódik fel, hogy a hazatérés már nem feltétlenül egy örömteli esemény egy fárasztó nap után, hanem a hatalmi harc folytatása. Mindenki a másikra mutogat, hogy miatta van, és nem tesz ellene senki. Ha valamelyik fél tesz egy negyed lépést a másik felé és az hátrahőköl meglepetésében, mint egy bizalmatlan vad ló, akkor az a fél, aki a lépést tette rögtön maga elé kapja a védőpajzsot, hogy “naugyeőnemakarjaőazokamindennek”.
Az odamondogatás, a másiknak való betartás, beszólás folytatódik. Mindenki a saját pajzsa mögött nyalogatja a sebeit. Mivel mind a két fél naponta több mérget tesz a kapcsolatba, mint szeretetet így az egész a “negatív” irányba mozdul. Minden mozgásban van, vagy egyre jobb lesz vagy egyre rosszabb, semmi sem állandó. Naponta teremtjük újra az Életünket.
Ez volt eddigi megfigyelésem “mások” kapcsolatáról. Tudok persze “jó” példát is mondani.
Tudom jól, ha valamiről kijelentjük, hogy “na én így nem, ha csak így lehet, akkor inkább sehogy”, akkor a legjobb úton vagyunk afelé, hogy ugyanazt tegyük. Igaz ez a gyereknevelésre is (én nem úgy fogom csinálni, mint az Anyám vagy Apám), majd később rájövünk, hogy mennyi mindent igenis úgy teszünk. Minél inkább hadakozunk valami ellen, annál több energiát adunk neki, annál inkább megteremtjük az Életünkben.
Volt bennem egyfajta fölényeskedés, hogy nekem aztán ilyen kapcsolatom nem lesz, pláne én nem fogok így viselkedni.
Néhány blogbejegyzéssel korábban még említettem is, hogy ha hiányzik az ölelés, testi érintés (is) a kapcsolatból, akkor amikor elmész a párod mellett simítsd meg az arcát. Ha először hátrahőköl meglepetésében vagy csak visszakérdez, hogy “mostmivan?”, akkor ne add fel! Nagyon jól láttam, hogy másoknál ez, hogyan is működhetne.
Az ellenállásom ezzel az egész háborúzós párkapcsolattal szemben egyre csak nőtt. Ha valaki megkérdezte családi rendezvényen, hogy mikor mész már férjhez, legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy te talán boldog vagy a sajátodban?
És ma valahogy összeállt bennem a kép. Szerencsére soha nem volt olyan kapcsolatom, ahol a testi érintés, puszi, ölelés ne lett volna természetes, így ezzel a részével nem is tudtam annyira azonosulni.
Viszont ma rájöttem, hogy az én Életemben hogyan is jelenik meg ez a harc, a pajzs mögé bújás.
Szerelmes vagyok.
Kisebb nagyobb kihagyásokkal 4 éve “kapcsolódunk”. Eddig ha valami nem ment jól, akkor mindig megvolt mit rontott Ő el, mit nem enged, mit gátol, blokkol, stb. Pedig szeret. Ezt tudom, érzem.
Saját bevallása szerint is konfliktuskerülő, de erre már magamtól is rájöttem. Ha valamilyen “probléma” felmerült, vagy csak rámtört a hiszti (anno ezt nem így hívtam, nem is tudatosítottam magamban), ő nem a szőnyeg alá bújt, hanem megitta a láthatatlanná tevő varázsitalát és elpárolgott. Embert nem láttam még így elmenekülni mindennemű érzelmi konfliktushelyzettől.
Aki ismer tudja, hogy nyugodt vagyok, vidám és kiegyensúlyozott így a fenti kitörések nem voltak mindennaposak, sőt. Viszont, amikor elszakadt a cérna valamiért és ő eltűnt, próbáltam visszarángatni, szembesíteni, hibáztatni, önsajnálni, egész csinos fegyvertáram volt. Persze nem volt hatékony egyik sem.
A legutóbbi “reunion” előtt erre rájöttem, hogy itt rontom el, így az elmúlt 7 hónapban próbáltam másképp megközelíteni a dolgokat. Csigalépésben ugyan, de haladtunk. Az, hogy szeret benne van az ölelésében, a nézésében. Az együtt töltött idő mindig harmonikus, nyugodt, vidám szokott lenni.Mivel én már szerettem volna dinamikát vinni a dolgokba (több találkozás, nagyobb elköteleződés), kezdtem feszíteni a húrt, erre ő kibontotta az üvegcséjét és a varázsitala gőzében kezdett tünedezni. Majd amikor felcsattantam, hogy namostmárlegyenvalami, hopp gyorsan megitta.
Van az a mondás, hogy aki menni akar, arra fel kell segíteni a kabátot. Viszont azt is tudom, hogy a külvilág a mi tükörképünk, senkit és semmit nem kapunk véletlenül. Okkal vannak ott. Továbbá mindenkiben vannak félelmek, sokszor gyerekkori traumák következményeiként, akár úgyis, hogy nincs ennek tudatában.
A mai bejegyzésem eleje és az én sztorim közötti összefüggés pedig, hogy ha valakinek megsimítjuk az arcát és az először hátrahőköl, akkor annak az embernek van a világon a legnagyobb szüksége az arcsimogatásra, a szeretetre.
Ha az én szerelmem elpárolog a konfliktus elől, akkor nem bottal kell utánaszaladnom, és tovább sanyargatni, elvégre már az első csattanást se bírta a lelke. Szeretni kell. Kitartóan. Viszonzást nem várva.
Tudom, hogy szeret és az én szeretetemnek nem addig kellene tartania, amíg úgy reagál dolgokra, ahogyan én elvárom, hanem feltétel nélkül. Különben nem is szeretetről beszélünk.
Lehet, hogy az Életben többet nem beszélünk úgy elijesztettem a mostani akciómmal (pedig nem voltam hisztis, dühös, haragos, de erősen számonkérő igen). Az viszont biztos, hogy a bottal utánaszaladás helyett, az elkövetkező egy hónapban úgy fogok minden reggel felkelni, hogy írok neki egy sms-t:
Jó reggelt, szeretlek
és úgy fogok lefeküdni, hogy
Jó éjt, szeretlek.
A mait e bejegyzés megírása előtt küldtem el. Az elsőt.
Ha mégsem közös az utunk, akkor talán a leckémet megtanultam és ezalatt az egy hónap alatt még megtettem, amit lehet. Nem kérek, nem könyörgök, nem azt nézem, mit kaphatok, hanem adok, csak azért, mert jól esik. Mert szeretem.
Ui.: ezt a bejegyzést kivételesen először papírra írtam, este az ágyban. Amikor letettem a tollat, és épp elhelyezkedtem volna, hogy alszok, üzenetem érkezett:
“Szeretlek és hiányzol, beszéljük meg.”
Teremtés – sors, szerencse, véletlen?
2013 szeptember 30. | Szerző: Bogyó Élete
“Rendkívül érdekes módon sok ember elfogadja, hogy az egész világegyetemet törvények irányítják, de amikor a saját életükről, sikereikről és bukásaikról van szó, akkor sorsról, szerencséről, “szerencsés véletlenekről” beszélnek. Pedig te is a világegyetem része vagy, és a te életed is teljesen azoknak a törvényeknek engedelmeskedik, amelyeknek a Hold, a csillagok és a kertedben növő gaz. És te vagy annak az oka, ami az életedben történik. Te okozod a gondolataiddal.”
Andrew Matthews
* * *
A kedvenc könyvem a teremtésről:
Minden nap olvasok belőle pár oldalt, és ez segít, hogy az energiaszintemet és a gondolkodásomat a megfelelő szinten tudjam tartani.
Vannak reggelek, amikor kipattanok az ágyból, hogy ide nekem a világot, és örülök a napsütésnek, a madárcsicsergésnek, mindennek. Táncolva megyek a konyhába, álmodozva bámulok ki a kertben elterülő erdőre, várok picit hátha összefutok a környék egyik mókusával, egyesével megszemlélem a teraszon lévő virágaimat, mennyit nőttek, mennyit fejlődtek és minden egyes milliméter változásnak örülök.. Ha így indul a reggelem, akkor általában az egész napom ilyen. Letörölhetetlen bamba mosolyommal meglepek pár embert a villamoson, a felmerülő feladatokat (nem problémákat) nyugodtan, derűsen, hittel telve elsimítom. A világ csodaszép…
Vannak másfajta reggelek is. Kinyitom a szememet (jó esetben magamtól és nem óracsörgésre) és betódul az elmémbe az összes vélt és valós problémám (nem feladatom) 🙂 Nem érdekel a madárcsicsergés, se a napsütés (elvégre nyár van, ez a dolguk). Fél óra önsajnálat után kivonszolom magamat a konyhába, észre sem veszem az erdőt a kertben (amiért általában annyira hálás vagyok, ezért költöztem ide). Eszembe se jut, hogy errefelé mókusok is élnek. Ha a virágaim szerencsések vizet azért kapnak, megszemlélem őket, megállapítom, hogy volt reggel, amikor nagyobb változásra ébredtem (magról ültettem mindent, néhányat kicsit később a kelleténél, így most csak remélem, hogy a fagy beállta előtt azért fognak virágozni is 🙂 ). Régebben ha így indult a reggelem, akkor az egész napom ilyen volt. Morcos. Haragban a világgal. Mindenki zavart a létezésben, és meg voltam róla győződve, hogy egyesek csak azért keltek fel aznap, hogy engem bosszantsanak vagy hátráltassanak.
Ma már ezt nem hagyom annyiban, mivel tudom, hogy a hozzáállásommal teremtem az egész napomat, ezzel egyidőben az ÉLETEMET. Ha csak gyenge életundorral ébredek, akkor elég végigvennem magamban az elmúlt pár nap áldásait, amikért hálás lehetek és már görbül is felfelé a szám. Semmi komoly. Némi önsajnálat belefér. Ember vagyok, tudom honnan indultam, látom az utat, amit megtettem, érzem a változást, már több a nyugodt, derűs nap, amikor a belső békém határtalan. Így egy kis kibillenés csak emlékeztet, hogy ilyen is van, ezzel is együtt lehet élni, csak nem érdemes túlságosan ragaszkodni hozzá.
Mivel nem nézek TV-t, általában élvezem a csendet. Régen nem bírtam ki, hogy ne szóljon legalább a rádió, kellett a háttérzaj, ami utólag visszagondolva tökéletes elterelő a saját gondolatokról, remek szőnyeg alá söprő módszer. Ma már napközben néha kapcsolok zenét, ami épp jól esik, de a csendet is szeretem. Nem zavarnak a gondolataim, okkal vannak ott, és egyre nagyobb barátságban vagyunk. Reggelente TV és rádió helyett viszont rendszeresen beteszem a háttérbe a Titok című DVD-t. Már szinte kívülről fújom, de mégis van minden nap 1-2 mondat, ami megragad, ami épp válasz a felmerülő kérdéseimre, ami épp átlendít a nehezebb időszakokon vagy csak szimplán megmosolyogtat.
Vannak olyan nehezen induló reggelek, amikor viszont nem elég ennyi az átbillenéshez. Ilyenkor főként az a bajom, hogy tudom, hogy folyamatosan teremtek (millió példám van rá, tapasztalom naponta), és az bosszant a leginkább, hogy a rossz kedvemmel, önsajnálatommal épp mit teremtek (“negatív” dolgok bevonzására is van millió példám), és láncszerűen jön az egyik “rossz” a másik után. Ilyenkor nehezebb a talpraállás. Odáig már eljutottam, hogy igyekszem elkerülni az embereket, vagy legalábbis minimálisra csökkenteni az érintkezést, hogy nehogy valakire rámorduljak vagy leugassam, elvégre nem ő a felelős az én rossz kedvemért. Néha mosolyogva eszembejut, hogy ez meg az ő karmája, semmi sem véletlen 🙂
Emlékszem, hogy még nem is olyan régen még kitöltöttem a frusztrációmat másokon. Tudattalanul. Fel sem tűnt, hogy amit teszek az csak hiszti, akkoriban teljesen jogosnak gondoltam. Nekem erre remek terület a párkapcsolat. Nagyon jó a képzelőerőm, élénk a fantáziám, így vizualizációban jó vagyok. Szépen össze tudom szedni, hogy mit szeretnék, és ebben a rózsaszín ködben tudok lebegni akár napokig, elvégre “teremtek”, majd amikor az Univerzum megteszi felém a lépéseit (válaszol a kérésemre), akkor aztán szikrázik az agyam, hogy mekkora teremtő vagyok, enyém a világ, elszálltan örülök, majd másnap reggel arra ébredek, hogy mi az, hogy nem teljesült az egész álmom?? Miért csak egy kis csücske, az egyik széle?? A türelem soha nem volt a fő erényeim egyike. Majd amikor az önsajnálatba süppedve el is rontottam azt a kis jót is, igazolva láttam, hogy nah igen, azért nem lehet ám mindent teremteni, nem jár mindenkinek minden, nekem meg aztán pláne nem. Újabb ok, a haragra, csalódottságra, önsajnálatra, mások hibáztatására. Aztán miután leértem az aljára, jött egy újabb megerősítés, újabb üzenet, könyv, idézet, ami visszaadta a hitemet, és kezdtem elölről.
Kb mostanában is ezt csinálom, csak már enyhébben. Amikor épp frusztrált is vagyok, és épp haragszom valakire, akkor már nem közlöm ezt vele, mert látom, hogy van olyan nap amikor nyugodt vagyok és “szeretek” valakit, míg másnap (anélkül, hogy bármi történt volna) tudom “utálni” is. Nem a másik személyen múlnak az érzéseink. Nem ő okozza őket. Bennünk vannak, és a másikban csak meglátjuk a saját részünket, kivetítve.
Ha az ember boldogtalan, az nem körülményeken múlik, mert van olyan nap, hogy ugyanazon körülményekkel jól is tudja érezni magát, hanem a saját elvárások miatt. Elképzelünk dolgokat, amiket a világtól és másoktól elvárunk, és ha azt a külvilág nem prezentálja, akkor nyűgösek leszünk. Ha elképzeljük, hogy egy adott kapcsolat hol kellene, hogy tartson már, és nem ott tart, akkor a másik a hibás, elvégre mi itt vagyunk. Közben a másiknak is van saját mozija, és abban a moziban pedig lehet, hogy még gyorsan is haladunk, mert épp nyalogatja a sebeit vagy csak egyszerűen lassabban él, lassabban vált. Ilyenkor nem a folyamat, a történés a hibás, hanem mi elvárunk másoktól dolgokat és ha az nem abban a formában érkezik, akkor ez frusztrál minket. Viszont ha szembesülünk a másik elvárásaival irányunkba, akkor persze lehet morogni, hogy miért nem szeret úgy ahogy vagyok, miért várja el, hogy ezt vagy azt megtegyem. Mi is elvárunk, ők is elvárnak. Ennek a folyamatnak akkor lesz vége, ha mi abbahagyjuk az elvárásokat. Ha továbbra is bosszant, hogy a másik ilyen meg olyan, és ezt “teszi” velünk meg azt, akkor nem érdemes arra várni, hogy majd a másik megváltozzon (mi se örülünk ha mások várják el, hogy merre változzunk), hanem ki kell lépni vagy elfogadni a helyzetet. El lehet mondani, hogy mi mit szeretnénk, minket mi bánt, de nem érdemes azzal tölteni egy életet, hogy a másikat változtassuk meg, hanem saját magunkat érdemes. A másikat maximum elfogadni lehet, olyannak, amilyen. Amint elfogadjuk (szívből és nem csak úgy a levegőbe puffogtatva) a másik egy-egy tulajdonságát, felfedezzük őket magunkban (nem véletlenül vonzzuk be), akkor máris könnyebb vele együtt élni, és ha felszínre kerül egy-egy ilyen tulajdonság, minta, akkor már nem lesz rá szüksége, hogy állandóan az orrunk előtt ugrálva próbálja felkelteni a figyelmünket, és az életünkben sem fog meghatározó szerepet játszani.
Minden bennünk van, amit kint látunk, érzékelünk, tapasztalunk. Mi vonzottuk be, mi teremtettük. Mindent. Nem kockán dobtuk, minden mindennel összefügg, mindennek van oka és okozata. Semmit nem büntetésként kapunk, hanem mi tettünk, mondtunk, gondoltunk valamit ami most megjelent az életünkben. A Karma szó jelentése cselekvés, okozat. Mi okozzuk magunknak. A kezdő idézet is rávilágít, hogy az egész Univerzum precíz törvények alapján működik, és mi is a részesei vagyunk. Ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk is. Ha lelökünk egy vázát az asztalról és az leesik, összetörik, akkor azt nem Isten csapásának tudjuk be, hanem a gravitációnak. Ha mi ártunk (magunknak, másoknak, szóval, gondolattal, cselekedettel) az pedig a vonzás törvénye értelmében visszahat ránk. Nem Isteni sorscsapásként, hanem az Isteni rend szerint. Okozatként. Így nem érdemes nagy sajnálatba süppedni, hogy milyen a sorsunk, hanem érdemes belefektetni, hogy a holnapunk, vagy akár már a következő percünk más legyen. Ne azt nézzük mit vehetünk ki belőle, hanem, hogy mit tehetünk bele, mert úgyis azt kapjuk vissza, amit adunk. Ha valaki mártírkodva tesz valamit, az nem szívből jön, így ne is lepődjön meg ha nem szívből kapja a választ se.. De erről bővebben volt szó az önsajnálat részben, 1-2 bejegyzéssel korábban. Ha szeretünk valakit szeressük, ne csak akkor ha ezt vagy azt teszi, mert akkor az nem szeretet, hanem elvárás, legalább ne ámítsuk magunkat.
Tegnap reggel jógán szóbakerült a szcientológiai egyház. Vannak vitatott módszereik, elveik, de kiváncsivá tett, hogy mivel fogja meg emberek ezreit, így utánanéztem kicsit. Találtam egy oktatóvideót a honlapjukon a házasságról, amiben szintén a teremtésről beszélnek. Amikor 2 ember úgy dönt, hogy egy pár lesz, esetleg össze is házasodnak, az egy döntés, teremtés. Megteszik. Megalkotják a kapcsolatukat, házasságukat. Viszont mivel minden mozgásban van, minden változik, így minden nap teremtünk folyamatosan, és újrateremtjük az életünket, kapcsolatainkat. Ha a kapcsolatunkról van szó, és a gondolatok, szavak, tettek nagy része arról szól, hogy hoztál-e kenyeret, miért ilyet és nem a másik fajtát, már megint nem tetted meg, amire gondoltam vagy mondtam, és már megint nem és nem és nemen van a hangsúly, az igenekről pedig alig vagy egyáltalán nem esik szó, gondolat, azzal egyértelműen látszik, hogy milyen irányba teremtjük újra és újra a kapcsolatot. Hogy ez az irány tetszik-e, az személyes preferencia kérdése, a változtatás viszont a kezünkben van. Mindent minden nap újra és újra teremtünk. Ez igaz a kapcsolatainkra, munkánkra, pénzre, bármire. Érdemes megállni pár percre és végiggondolni, hogy amikor ma vagy tegnap a párunkra, munkánkra, pénzügyi helyzetünkre gondoltunk min volt a hangsúly? A befizetetlen csekkeken, törlesztőn, hétvégi menün, vitatkozásokon, elvárásokon, stb vagy a mosolyon, amit reggel kaptunk, az ölelésen, amit mi kezdeményeztünk, a gesztuson, amit párunk tett (pl dolgozik értem, értünk, bevásárol, akármi), a ház, amiben élünk, a közös ebéd, amit anyagilag megengedhettünk magunknak és jót tett nemcsak a testnek a léleknek is. Vajon mely gondolatok vannak túlsúlyban? Elég magunkban megválaszolni, és láthatjuk merre tart az életünk. Merre tereljük, mi az amit épp teremtünk.
Ha valakinek minden borul körülötte és nem jó se ez se az, viszont meg van győződve, hogy ő aztán leginkább pozitív dolgokra gondol, meglátja a jót mindenben, annak érdemes újragondolnia. Az életünk a színtere annak, hogy miről mit gondolunk, érzünk az idő nagy részében. És ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz akkor látjuk. Emiatt nem érdemes önmarcangolni, önsajnálni, egyszerűen változtatni kell. Senki nem teszi meg helyettünk, nem jön Mennyből az angyal, lottóötös. Mi vagyunk. Ez egyben felvidámít, hogy nem mások alakítják az életünket, másrészt ijesztő is lehet a felelősség. Ne várjuk, hogy egyik napról a másikra minden megváltozik, azt viszont akár igen, hogy napról napra jobb, könnyebb..
Ha orra esünk, akkor holnap újra kell kezdeni, aztán újra és újra. Minden nap. Minden óra. Minden perc. Minden pillanat teremtés. Önmagunk megtapasztalása. Ne ítélkezzünk, fogadjuk el, amit eddig “produkáltunk”, és produkáljunk mást ha a mostani nem tetszik.
Néha nehéz. Sokszor nehéz. Szembesülni önMAGunkkal. De ez egy csodálatos utazás is egyben. Ahogy egyre több mindent felfedezünk magunkban, felszínre engedjük, elfogadjuk, egyre több csodálatos élményben, teremtésben lesz részünk, ami napról napról megerősít, hogy jó úton járunk.
Ha valami rossz ért minket, hajlamosak vagyunk ugyanazt elvárni. Pl ha valaki tett ellenünk valamit egy bizonyos helyzetben, akkor legközelebb is ugyanazt a reakciót várjuk el tőle. Lehet, hogy már nem úgy reagálna, lehet, hogy mások felé a “jobbik” arcát mutatja, felénk viszont továbbra is azt, amit elvárunk tőle. Mi ismételtetjük a múltat újra és újra, azzal, hogy egy-egy helyzetben mire hogyan reagálunk, mit várunk el tőle. Ez egyrészt a túlélésünk eszköze is, ha egyszer fejünkre esett egy virágcserép, akkor ha legközelebb látjuk zuhanni, már nem állunk alá, mert megtanultuk. Nagy segítség ez. Viszont ugyanígy hátráltatni is tud. Ha valami rossz történt, akkor ugyanazt a programot futtatjuk újra és újra, és az elvárásainknak megfelelően meg is fog történni újra és újra. Pontot tenni a végére is mi tudunk. Fogadjuk el, amit teremtettünk, és tudatosan válasszunk másik gondolatot. Minél jobban hadakozunk egy-egy tapasztalás ellen, annál több energiát adunk neki, és annál inkább újrateremtjük.
Amekkora képességünk van észrevenni a rosszat mindenben, ugyanazzal a lendülettel fókuszálhatunk a jó dolgokra is. Ott vannak, csak észre kell venni őket. Minél többet, annál többet teremtünk belőlük.
Remek gyakorlat erre Rhonda Byrne: Varázslat című könyve. Légy hálás, fókuszálj az életed áldásaira, és odavonzod az energiát, és még több lesz belőle.
Ma nem ébredtem remekül, de az írás sokat segített, odafókuszálok ami fontos, amit szeretek, és amiért hálás vagyok, és hallom a madarakat, örülök a napsütésnek 🙂
Nagyon igaz, hogy mindig azt tanítjuk másoknak, amit nekünk magunknak kell megtanulni. Ezért is született ez a blog. Hogy tanuljak. Hogy emlékeztessem magamat a fontos és igazi dolgokra. Köszönöm 🙂
Mivel általában Osho-val szoktam zárni a bejegyzéseket, így ezt teszem ma is. Húztam egy lapot:
IV. A lázadó
A kártyán látható erőteljes, ellentmondást nem tűrő alak nyilvánvalóan ura saját sorsának. Vállán ott a Nap jele, és a fáklya, amit jobb kezében tart, az ő saját, nehezen kivívott igazságának fényét jelképezi. Akár gazdag, akár szegény, a Lázadó valójában egy császár, hiszen szétszakította a társadalmi vélemények és beidegződések láncait, melyek elfojtáson alapulnak. Úgy formálta magát, hogy a szivárvány minden színét magához ölelte, s tudattalan múltjának sötét és alaktalan gyökereiből felemelkedve szárnyakat növesztett, hogy az ég felé repülhessen. Már létezésének minősége is lázadó – nem azért, mert valami vagy valaki ellen harcol, hanem mert felfedezte önnön igazi természetét, és eldöntötte, hogy ezentúl aszerint fog élni. Spirituális állata a sas – az ég és föld közötti hírnök.
A Lázadó arra késztet bennünket, hogy legyünk elég bátrak felvállalni a felelősséget azért, akik vagyunk, és azért, hogy az igazságunk szerint éljünk.
“A társadalom fél, nagyon fél azoktól, akik ismerik önmagukat. Nekik ugyanis van egyfajta hatalmuk, egyfajta aurájuk és vonzerejük, azaz karizmájuk, ami képes a fiatal, még életteli embereket kiemelni a hagyományos rabságból…
Egy megvilágosodott embert nem lehet rabszolgává tenni. Ez a probléma: őt nem lehet bebörtönözni…
Mindenképpen nehéz befogadni egy olyan géniuszt, aki tud valamit a bensőről, hiszen belőle elkerülhetetlenül felforgató erő lesz. A tömegek nem akarják, hogy háborgassák őket, még akkor sem, ha épp boldogtalanok: mert boldogtalanok ugyan, de hozzá vannak szokva a boldogtalanságukhoz. És így mindenki, aki nem boldogtalan, idegennek tűnik számukra.
A megvilágosodott ember a legnagyobb idegen a világon: úgy tűnik, ő senkihez nem tartozik. Nincs az a szervezet, nincs az a közösség, nincs az a társadalom vagy nemzet, mely korlátok közé szorítaná.”
Osho
Függelékként néhány videó:
Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért fontosak a pozitív megerősítések az életünkben
http://www.youtube.com/watch?v=jadBqicePKc
Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért vésődnek be agyunkba a megerősítések?
http://www.youtube.com/watch?v=jdjugFAjGpM
Köszönöm a figyelmet!
Természetes fájdalomcsillapítás
2013 október 2. | Szerző: Bogyó Élete
Ha aggódok valamin, stresszelek például a munka miatt, akkor a elkezd fájni a gyomorszájam.
Ritka jelenség volt szerencsére, de ha jött, nem tudtam aludni tőle. Felébredtem éjjel is,
és be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót végül, hogy elmúljon.
Mióta tanulmányozom a Ho’oponopono-t (http://www.hooponoponoway.hu/),
és egyre mélyebben ivódik belém, hogy mindent mi teremtünk,
mindent mi vonzunk az életünkbe, elkezdtem használni fájdalom esetén is.
Amikor elkezd fájni a gyomorszájam, megállok, becsukom a szemem és ezt mondom:
“Sajnálom, ami bennem van és ezt a fájdalmat teremtette. Kérlek bocsáss meg! Köszönöm! Szeretlek!”
Először meglepődtem, amikor a fájdalom kb fél percen belül elmúlt.
Óvatosan, kerülve minden hirtelen mozdulatot visszafeküdtem aludni, kicsit szkeptikusan,
hogy majd pár perc múlva kezdődik elölről.
Nem kezdődött.
Néha még előfordul, hogy ha belegabalyodok a saját gondolataimba, jelként megjelenik a gyomorszájban az égető fájdalom,
jelezve, hogy ki vagyok billenve a természetes, nyugodt ritmusomból és az aggodalom, illetve az elvárások uralnak engem,
megállok, és elmondom a fenti “mantrát”, és elmúlik.
Mindig.
Egy idő után elkezdtem alkalmazni menstruációs fájdalomkor is.
Megjelenik a szokásos alhasi fájdalom, “mantra” és elmúlik.
Egyik nap vonattal jöttem haza egy pörgős, intenzív munkanap után és göcsölt a fejem.
Már délután kezdődött, sejtettem, hogy folyadékot sem ittam eleget, a munka, stb lefárasztott és ezért fáj a fejem,
de a mantrám eszembe se jutott valahogy, talán én sem hittem el, hogy ennyire görcsös fájdalom esetén is hathat.
Amikor már kb 2 órája tépte a fájdalom az agyamat (nem hordok magamnál semmilyen gyógyszert),
beugrott, hogy megpróbálom.
1 percen belül elmúlt a görcs. Amikor hirtelen mozdítottam a fejemet még éreztem picit,
de a görcs, a fájdalom teljesen elmúlt.
Másnap a hideg idő beköszöntével elkezdtem érezni picit a torkomat, de a mantra hatására teljesen elmúlt.
Minden bennünk van, minden belőlünk indul ki és mindenért mi vagyunk a felelősek.
Nem hibások, nem bűnösök, felelősök.
Remélem ez a módszer segít másoknak is, hogy ne vegyszerekkel kelljen a tünetet kezelni, ami a gyökérokot soha nem szünteti meg.
Szép napot! 🙂
Oldal ajánlása emailben
X