Teremtés – sors, szerencse, véletlen?

2013 szeptember 30. | Szerző: Bogyó Élete

“Rendkívül érdekes módon sok ember elfogadja, hogy az egész világegyetemet törvények irányítják, de amikor a saját életükről, sikereikről és bukásaikról van szó, akkor sorsról, szerencséről, “szerencsés véletlenekről” beszélnek. Pedig te is a világegyetem része vagy, és a te életed is teljesen azoknak a törvényeknek engedelmeskedik, amelyeknek a Hold, a csillagok és a kertedben növő gaz. És te vagy annak az oka, ami az életedben történik. Te okozod a gondolataiddal.”

Andrew Matthews

*       *    *

A kedvenc könyvem a teremtésről:

Minden nap olvasok belőle pár oldalt, és ez segít, hogy az energiaszintemet és a gondolkodásomat a megfelelő szinten tudjam tartani.

Vannak reggelek, amikor kipattanok az ágyból, hogy ide nekem a világot, és örülök a napsütésnek, a madárcsicsergésnek, mindennek. Táncolva megyek a konyhába, álmodozva bámulok ki a kertben elterülő erdőre, várok picit hátha összefutok a környék egyik mókusával, egyesével megszemlélem a teraszon lévő virágaimat, mennyit nőttek, mennyit fejlődtek és minden egyes milliméter változásnak örülök.. Ha így indul a reggelem, akkor általában az egész napom ilyen. Letörölhetetlen bamba mosolyommal meglepek pár embert a villamoson, a felmerülő feladatokat (nem problémákat) nyugodtan, derűsen, hittel telve elsimítom. A világ csodaszép…

Vannak másfajta reggelek is. Kinyitom a szememet (jó esetben magamtól és nem óracsörgésre) és betódul az elmémbe az összes vélt és valós problémám (nem feladatom) 🙂 Nem érdekel a madárcsicsergés, se a napsütés (elvégre nyár van, ez a dolguk). Fél óra önsajnálat után kivonszolom magamat a konyhába, észre sem veszem az erdőt a kertben (amiért általában annyira hálás vagyok, ezért költöztem ide). Eszembe se jut, hogy errefelé mókusok is élnek. Ha a virágaim szerencsések vizet azért kapnak, megszemlélem őket, megállapítom, hogy volt reggel, amikor nagyobb változásra ébredtem (magról ültettem mindent, néhányat kicsit később a kelleténél, így most csak remélem, hogy a fagy beállta előtt azért fognak virágozni is 🙂 ). Régebben ha így indult a reggelem, akkor az egész napom ilyen volt. Morcos. Haragban a világgal. Mindenki zavart a létezésben, és meg voltam róla győződve, hogy egyesek csak azért keltek fel aznap, hogy engem bosszantsanak vagy hátráltassanak.

Ma már ezt nem hagyom annyiban, mivel tudom, hogy a hozzáállásommal teremtem az egész napomat, ezzel egyidőben az ÉLETEMET. Ha csak gyenge életundorral ébredek, akkor elég végigvennem magamban az elmúlt pár nap áldásait, amikért hálás lehetek és már görbül is felfelé a szám. Semmi komoly. Némi önsajnálat belefér. Ember vagyok, tudom honnan indultam, látom az utat, amit megtettem, érzem a változást, már több a nyugodt, derűs nap, amikor a belső békém határtalan. Így egy kis kibillenés csak emlékeztet, hogy ilyen is van, ezzel is együtt lehet élni, csak nem érdemes túlságosan ragaszkodni hozzá.

Mivel nem nézek TV-t, általában élvezem a csendet. Régen nem bírtam ki, hogy ne szóljon legalább a rádió, kellett a háttérzaj, ami utólag visszagondolva tökéletes elterelő a saját gondolatokról, remek szőnyeg alá söprő módszer. Ma már napközben néha kapcsolok zenét, ami épp jól esik, de a csendet is szeretem. Nem zavarnak a gondolataim, okkal vannak ott, és egyre nagyobb barátságban vagyunk. Reggelente TV és rádió helyett viszont rendszeresen beteszem a háttérbe a Titok című DVD-t. Már szinte kívülről fújom, de mégis van minden nap 1-2 mondat, ami megragad, ami épp válasz a felmerülő kérdéseimre, ami épp átlendít a nehezebb időszakokon vagy csak szimplán megmosolyogtat.

Vannak olyan nehezen induló reggelek, amikor viszont nem elég ennyi az átbillenéshez. Ilyenkor főként az a bajom, hogy tudom, hogy folyamatosan teremtek (millió példám van rá, tapasztalom naponta), és az bosszant a leginkább, hogy a rossz kedvemmel, önsajnálatommal épp mit teremtek (“negatív” dolgok bevonzására is van millió példám), és láncszerűen jön az egyik “rossz” a másik után. Ilyenkor nehezebb a talpraállás. Odáig már eljutottam, hogy igyekszem elkerülni az embereket, vagy legalábbis minimálisra csökkenteni az érintkezést, hogy nehogy valakire rámorduljak vagy leugassam, elvégre nem ő a felelős az én rossz kedvemért. Néha mosolyogva eszembejut, hogy ez meg az ő karmája, semmi sem véletlen 🙂

Emlékszem, hogy még nem is olyan régen még kitöltöttem a frusztrációmat másokon. Tudattalanul. Fel sem tűnt, hogy amit teszek az csak hiszti, akkoriban teljesen jogosnak gondoltam. Nekem erre remek terület a párkapcsolat. Nagyon jó a képzelőerőm, élénk a fantáziám, így vizualizációban jó vagyok. Szépen össze tudom szedni, hogy mit szeretnék, és ebben a rózsaszín ködben tudok lebegni akár napokig, elvégre “teremtek”, majd amikor az Univerzum megteszi felém a lépéseit (válaszol a kérésemre), akkor aztán szikrázik az agyam, hogy mekkora teremtő vagyok, enyém a világ, elszálltan örülök, majd másnap reggel arra ébredek, hogy mi az, hogy nem teljesült az egész álmom?? Miért csak egy kis csücske, az egyik széle?? A türelem soha nem volt a fő erényeim egyike. Majd amikor az önsajnálatba süppedve el is rontottam azt a kis jót is, igazolva láttam, hogy nah igen, azért nem lehet ám mindent teremteni, nem jár mindenkinek minden, nekem meg aztán pláne nem. Újabb ok, a haragra, csalódottságra, önsajnálatra, mások hibáztatására. Aztán miután leértem az aljára, jött egy újabb megerősítés, újabb üzenet, könyv, idézet, ami visszaadta a hitemet, és kezdtem elölről.

Kb mostanában is ezt csinálom, csak már enyhébben. Amikor épp frusztrált is vagyok, és épp haragszom valakire, akkor már nem közlöm ezt vele, mert látom, hogy van olyan nap amikor nyugodt vagyok és “szeretek” valakit, míg másnap (anélkül, hogy bármi történt volna) tudom “utálni” is. Nem a másik személyen múlnak az érzéseink. Nem ő okozza őket. Bennünk vannak, és a másikban csak meglátjuk a saját részünket, kivetítve.

Ha az ember boldogtalan, az nem körülményeken múlik, mert van olyan nap, hogy ugyanazon körülményekkel jól is tudja érezni magát, hanem a saját elvárások miatt. Elképzelünk dolgokat, amiket a világtól és másoktól elvárunk, és ha azt a külvilág nem prezentálja, akkor nyűgösek leszünk. Ha elképzeljük, hogy egy adott kapcsolat hol kellene, hogy tartson már, és nem ott tart, akkor a másik a hibás, elvégre mi itt vagyunk. Közben a másiknak is van saját mozija, és abban a moziban pedig lehet, hogy még gyorsan is haladunk, mert épp nyalogatja a sebeit vagy csak egyszerűen lassabban él, lassabban vált. Ilyenkor nem a folyamat, a történés a hibás, hanem mi elvárunk másoktól dolgokat és ha az nem abban a formában érkezik, akkor ez frusztrál minket. Viszont ha szembesülünk a másik elvárásaival irányunkba, akkor persze lehet morogni, hogy miért nem szeret úgy ahogy vagyok, miért várja el, hogy ezt vagy azt megtegyem. Mi is elvárunk, ők is elvárnak. Ennek a folyamatnak akkor lesz vége, ha mi abbahagyjuk az elvárásokat. Ha továbbra is bosszant, hogy a másik ilyen meg olyan, és ezt “teszi” velünk meg azt, akkor nem érdemes arra várni, hogy majd a másik megváltozzon (mi se örülünk ha mások várják el, hogy merre változzunk), hanem ki kell lépni vagy elfogadni a helyzetet. El lehet mondani, hogy mi mit szeretnénk, minket mi bánt, de nem érdemes azzal tölteni egy életet, hogy a másikat változtassuk meg, hanem saját magunkat érdemes. A másikat maximum elfogadni lehet, olyannak, amilyen. Amint elfogadjuk (szívből és nem csak úgy a levegőbe puffogtatva) a másik egy-egy tulajdonságát, felfedezzük őket magunkban (nem véletlenül vonzzuk be), akkor máris könnyebb vele együtt élni, és ha felszínre kerül egy-egy ilyen tulajdonság, minta, akkor már nem lesz rá szüksége, hogy állandóan az orrunk előtt ugrálva próbálja felkelteni a figyelmünket, és az életünkben sem fog meghatározó szerepet játszani.

Minden bennünk van, amit kint látunk, érzékelünk, tapasztalunk. Mi vonzottuk be, mi teremtettük. Mindent. Nem kockán dobtuk, minden mindennel összefügg, mindennek van oka és okozata. Semmit nem büntetésként kapunk, hanem mi tettünk, mondtunk, gondoltunk valamit ami most megjelent az életünkben. A Karma szó jelentése cselekvés, okozat. Mi okozzuk magunknak. A kezdő idézet is rávilágít, hogy az egész Univerzum precíz törvények alapján működik, és mi is a részesei vagyunk. Ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk is. Ha lelökünk egy vázát az asztalról és az leesik, összetörik, akkor azt nem Isten csapásának tudjuk be, hanem a gravitációnak. Ha mi ártunk (magunknak, másoknak, szóval, gondolattal, cselekedettel) az pedig a vonzás törvénye értelmében visszahat ránk. Nem Isteni sorscsapásként, hanem az Isteni rend szerint. Okozatként. Így nem érdemes nagy sajnálatba süppedni, hogy milyen a sorsunk, hanem érdemes belefektetni, hogy a holnapunk, vagy akár már a következő percünk más legyen. Ne azt nézzük mit vehetünk ki belőle, hanem, hogy mit tehetünk bele, mert úgyis azt kapjuk vissza, amit adunk. Ha valaki mártírkodva tesz valamit, az nem szívből jön, így ne is lepődjön meg ha nem szívből kapja a választ se.. De erről bővebben volt szó az önsajnálat részben, 1-2 bejegyzéssel korábban. Ha szeretünk valakit szeressük, ne csak akkor ha ezt vagy azt teszi, mert akkor az  nem szeretet, hanem elvárás, legalább ne ámítsuk magunkat.

Tegnap reggel jógán szóbakerült a szcientológiai egyház. Vannak vitatott módszereik, elveik, de kiváncsivá tett, hogy mivel fogja meg emberek ezreit, így utánanéztem kicsit. Találtam egy oktatóvideót a honlapjukon a házasságról, amiben szintén a teremtésről beszélnek. Amikor 2 ember úgy dönt, hogy egy pár lesz, esetleg össze is házasodnak, az egy döntés, teremtés. Megteszik. Megalkotják a kapcsolatukat, házasságukat. Viszont mivel minden mozgásban van, minden változik, így minden nap teremtünk folyamatosan, és újrateremtjük az életünket, kapcsolatainkat. Ha a kapcsolatunkról van szó, és a gondolatok, szavak, tettek nagy része arról szól, hogy hoztál-e kenyeret, miért ilyet és nem a másik fajtát, már megint nem tetted meg, amire gondoltam vagy mondtam, és már megint nem és nem és nemen van a hangsúly, az igenekről pedig alig vagy egyáltalán nem esik szó, gondolat, azzal egyértelműen látszik, hogy milyen irányba teremtjük újra és újra a kapcsolatot. Hogy ez az irány tetszik-e, az személyes preferencia kérdése, a változtatás viszont a kezünkben van. Mindent minden nap újra és újra teremtünk. Ez igaz a kapcsolatainkra, munkánkra, pénzre, bármire. Érdemes megállni pár percre és végiggondolni, hogy amikor ma vagy tegnap a párunkra, munkánkra, pénzügyi helyzetünkre gondoltunk min volt a hangsúly? A befizetetlen csekkeken, törlesztőn, hétvégi menün, vitatkozásokon, elvárásokon, stb vagy a mosolyon, amit reggel kaptunk, az ölelésen, amit mi kezdeményeztünk, a gesztuson, amit párunk tett (pl dolgozik értem, értünk, bevásárol, akármi), a ház, amiben élünk, a közös ebéd, amit anyagilag megengedhettünk magunknak és jót tett nemcsak a testnek a léleknek is. Vajon mely gondolatok vannak túlsúlyban? Elég magunkban megválaszolni, és láthatjuk merre tart az életünk. Merre tereljük, mi az amit épp teremtünk.

Ha valakinek minden borul körülötte és nem jó se ez se az, viszont meg van győződve, hogy ő aztán leginkább pozitív dolgokra gondol, meglátja a jót mindenben, annak érdemes újragondolnia. Az életünk a színtere annak, hogy miről mit gondolunk, érzünk az idő nagy részében. És ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz akkor látjuk. Emiatt nem érdemes önmarcangolni, önsajnálni, egyszerűen változtatni kell. Senki nem teszi meg helyettünk, nem jön Mennyből az angyal, lottóötös. Mi vagyunk. Ez egyben felvidámít, hogy nem mások alakítják az életünket, másrészt ijesztő is lehet a felelősség. Ne várjuk, hogy egyik napról a másikra minden megváltozik, azt viszont akár igen, hogy napról napra jobb, könnyebb..

Ha orra esünk, akkor holnap újra kell kezdeni, aztán újra és újra. Minden nap. Minden óra. Minden perc. Minden pillanat teremtés. Önmagunk megtapasztalása. Ne ítélkezzünk, fogadjuk el, amit eddig “produkáltunk”, és produkáljunk mást ha a mostani nem tetszik.

Néha nehéz. Sokszor nehéz. Szembesülni önMAGunkkal. De ez egy csodálatos utazás is egyben. Ahogy egyre több mindent felfedezünk magunkban, felszínre engedjük, elfogadjuk, egyre több csodálatos élményben, teremtésben lesz részünk, ami napról napról megerősít, hogy jó úton járunk.

Ha valami rossz ért minket, hajlamosak vagyunk ugyanazt elvárni. Pl ha valaki tett ellenünk valamit egy bizonyos helyzetben, akkor legközelebb is ugyanazt a reakciót várjuk el tőle. Lehet, hogy már nem úgy reagálna, lehet, hogy mások felé a “jobbik” arcát mutatja, felénk viszont továbbra is azt, amit elvárunk tőle. Mi ismételtetjük a múltat újra és újra, azzal, hogy egy-egy helyzetben mire hogyan reagálunk, mit várunk el tőle. Ez egyrészt a túlélésünk eszköze is, ha egyszer fejünkre esett egy virágcserép, akkor ha legközelebb látjuk zuhanni, már nem állunk alá, mert megtanultuk. Nagy segítség ez. Viszont ugyanígy hátráltatni is tud. Ha valami rossz történt, akkor ugyanazt a programot futtatjuk újra és újra, és az elvárásainknak megfelelően meg is fog történni újra és újra. Pontot tenni a végére is mi tudunk. Fogadjuk el, amit teremtettünk, és tudatosan válasszunk másik gondolatot. Minél jobban hadakozunk egy-egy tapasztalás ellen, annál több energiát adunk neki, és annál inkább újrateremtjük.

Amekkora képességünk van észrevenni a rosszat mindenben, ugyanazzal a lendülettel fókuszálhatunk a jó dolgokra is. Ott vannak, csak észre kell venni őket. Minél többet, annál többet teremtünk belőlük.

Remek gyakorlat erre Rhonda Byrne: Varázslat című könyve. Légy hálás, fókuszálj az életed áldásaira, és odavonzod az energiát, és még több lesz belőle.

Ma nem ébredtem remekül, de az írás sokat segített, odafókuszálok ami fontos, amit szeretek, és amiért hálás vagyok, és hallom a madarakat, örülök a napsütésnek 🙂

Nagyon igaz, hogy mindig azt tanítjuk másoknak, amit nekünk magunknak kell megtanulni. Ezért is született ez a blog. Hogy tanuljak. Hogy emlékeztessem magamat a fontos és igazi dolgokra. Köszönöm 🙂

Mivel általában Osho-val szoktam zárni a bejegyzéseket, így ezt teszem ma is. Húztam egy lapot:

IV. A lázadó

A kártyán látható erőteljes, ellentmondást nem tűrő alak nyilvánvalóan ura saját sorsának. Vállán ott a Nap jele, és a fáklya, amit jobb kezében tart, az ő saját, nehezen kivívott igazságának fényét jelképezi. Akár gazdag, akár szegény, a Lázadó valójában egy császár, hiszen szétszakította a társadalmi vélemények és beidegződések láncait, melyek elfojtáson alapulnak. Úgy formálta magát, hogy a szivárvány minden színét magához ölelte, s tudattalan múltjának sötét és alaktalan gyökereiből felemelkedve szárnyakat növesztett, hogy az ég felé repülhessen. Már létezésének minősége is lázadó – nem azért, mert valami vagy valaki ellen harcol, hanem mert felfedezte önnön igazi természetét, és eldöntötte, hogy ezentúl aszerint fog élni. Spirituális állata a sas – az ég és föld közötti hírnök.
A Lázadó arra késztet bennünket, hogy legyünk elég bátrak felvállalni a felelősséget azért, akik vagyunk, és azért, hogy az igazságunk szerint éljünk.

“A társadalom fél, nagyon fél azoktól, akik ismerik önmagukat. Nekik ugyanis van egyfajta hatalmuk, egyfajta aurájuk és vonzerejük, azaz karizmájuk, ami képes a fiatal, még életteli embereket kiemelni a hagyományos rabságból…
Egy megvilágosodott embert nem lehet rabszolgává tenni. Ez a probléma: őt nem lehet bebörtönözni…
Mindenképpen nehéz befogadni egy olyan géniuszt, aki tud valamit a bensőről, hiszen belőle elkerülhetetlenül felforgató erő lesz. A tömegek nem akarják, hogy háborgassák őket, még akkor sem, ha épp boldogtalanok: mert boldogtalanok ugyan, de hozzá vannak szokva a boldogtalanságukhoz. És így mindenki, aki nem boldogtalan, idegennek tűnik számukra.
A megvilágosodott ember a legnagyobb idegen a világon: úgy tűnik, ő senkihez nem tartozik. Nincs az a szervezet, nincs az a közösség, nincs az a társadalom vagy nemzet, mely korlátok közé szorítaná.”

Osho

Függelékként néhány videó:

Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért fontosak a pozitív megerősítések az életünkben

http://www.youtube.com/watch?v=jadBqicePKc

Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért vésődnek be agyunkba a megerősítések?

http://www.youtube.com/watch?v=jdjugFAjGpM

Köszönöm a figyelmet!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: