Érzelmi függőségek (anya-gyerek, barátság, párkapcsolat)
2013 október 9. | Szerző: Bogyó Élete
Az utóbbi napokban több irányból jön velem szembe, illetve élem meg az érzelmi függőséget és annak különböző szintjeit.
Egy barátság megpattanásával kezdődött. Mi voltunk a “forevertogether (örökkönörökkéegyütt)”. Normális párkapcsolat híján szinte mindent megbeszéltünk (napi minimum 1 óra, plusz egész napos Viber közvetítés), egymás minden lélegzetvételéről tudtunk, minden felmerülő “problémát” kielemeztünk, és bármi is lesz, mi mindig itt leszünk egymásnak.. Emellett vártuk az “Igazit”, aki “belefér” ebbe a kapcsolatba. Kezdtek elmosódni a határok a az Én és a Mi között. Kialakult bennem egy feszültség, amit nem értettem honnan jön, mi okozza. A barátság, mint kiváltó tényező fel sem merült bennem. Az dübörgött bennem, hogy ez nem az Én Életem, az nem az Én Életem.. Mígnem egyszer csak egy jelentéktelen dolog miatt összeszólalkoztunk (soha előtte 17 évig nem volt ilyen), és nem beszéltünk napokig. Megkönnyebbültem. Továbbra is szeretem, de erre a fajta érzelmi függőségre nincs szükségem, megfojt.
Ma olvastam egy cikket a gyermek leválásáról:
http://divany.hu/poronty/2013/10/01/engedd_levalni_a_gyereket/
Rájöttem, hogy nekem is lelkifurdalásom van, amikor egy nap nem hívom fel Anyukámat. Apukám meghalt, és én vagyok neki a minden. Mindenben lehet rá számítani, másrészről viszont tudom, hogy neki csak én vagyok.
A felnőtté válás fontos lépcsője, amikor kialakítjuk a saját határainkat, saját életünket. Aminek részei a barátok, hobby, iskola/munka, stb. A saját vélemény, a saját határok. Tudni kell nemet mondani, mert lehet, hogy másoknak mondott nem, egy igen saját magunkra.
Akkor tudjuk a legtöbbet adni is, amikor van miből. Amikor mi kiforrott személyiségek vagyunk, önállóak, nem függünk senkitől, mert akkor a másikba nem kapaszkodunk, nem tőle várjuk, hogy boldoggá tegyen, hanem mi magunk elegek vagyunk ehhez. Boldoggá tudjuk tenni magunkat, vannak olyan elfoglaltságok, amik feltöltenek és amit szívesen csinálunk, tudunk és szeretünk egyedül is lenni. Amikor pedig valakivel vagyunk (barátunkkal, párunkkal, gyerekünkkel, szülőkkel, stb) akkor az egy extra, egy fűszer az életben, de nem létszükséglet és nem a másik vállára tesszük rá a boldogságunk, és jól létünk terhét, mert ez a teher agyonnyomja a kapcsolatokat.
Fontos minden kapcsolatban, hogy azért legyünk a másikkal, mert azt élvezzük és emel és nem alakítunk ki a másikban lelkifurdalást ha az jól meri érezni magát nélkülünk, ha épp nem ír, nem hív vagy nem jön. Attól mert nem úgy szeret ahogy azt mi elvárjuk, még nem jelenti azt, hogy nem szeret szíve minden szeretetével.
Engedjük el a másik kezét, merjen a gyerek nélkülünk is boldog és kiegyensúlyozott lenni, engedjük a párunkat/barátainkat nélkülünk is élni, létezni. Ha az amit mi adunk jó nekik, úgyis jönnek, ha nem jó nekik, akkor zsarolással és sértődéssel nem fogjuk vonzóbbá tenni. A saját boldogságunkért mi vagyunk a felelősek és senki más. Minden ember, aki bármi okból velünk van, egy ajándék. Ne vegyük készpénznek és pláne ne legyenek elvárásaink, hogy mit kellene, hogy tegyenek értünk. Tegyük meg azokat a dolgokat mi magunknak. Ha jól csináljuk, akkor vonzani fogjuk azokat az embereket, akiknek szintén az a jó.
Egyedül jöttünk erre a világra, egyedül is távozunk. A köztes időben pedig minden emberi kapcsolat, minden mellénk szegődött ember egy ajándék. Bánjunk is vele úgy.
Szerelmi harcmező 2. – avagy a megoldás másik kulcsa
2013 október 2. | Szerző: Bogyó Élete
Tegnap este mini osztálytalálkozón voltam. Gimnáziumi csapat, nem láttam őket évek óta.
10en voltunk, ebből 2 pár. Az egyik még az utolsó évben jött össze, 13 éve, most lesz az esküvőjük 3 hónap múlva. A másik 7 éve egy korábbi osztálytalálkozó után jött össze, azóta össze is házasodtak, kisfiuk 10 hónapos.
Az este nagyon jól sikerült és jó volt ott ülni figyelni őket. Szeretik egymást 7 éve, gyerek is van és működik. Szeretettel, tisztelettel, humorral, kedvességgel, egészséges önállósággal, közös tervekkel. Annyit kapálóztam a harc ellen, a viták ellen, a “láng” menetrendszerű kihűlése ellen, az előre elrendelt hanyatlás ellen, és annyira féltem tőle, annyira nem mertem hinni sem benne, hogy lehet így is, hogy ez tegnapi találkozó szíven ütött. Pedig van másik példa is a baráti körömben 10 évvel. De az eddig olyan kakukktojásnak tűnt, és tegnap este 2 jó példát is láttam, ami nagyon megerősítette a hitemet, hogy igen nekem is lehetséges ez. Van a problémáknak másik megoldási kulcsa is.
Abba kell hagynom az önsajnálatot. Nem tudom, hogyan fogom “összehozni”, de nagyon hálás vagyok ezért az élményért. A reményért, hogy működik. Van. Lehetséges.
Mivel minden belőlem fakad, tudom, hogy az eddigieket is én vonzottam be. Most viszont érzem, hogy nyílik bennem valami. Már nem az dübörög, hogy mi nem. Hanem a mi igen kicsi magja el lett ültetve. Hagyom, hogy fejlődjön, és bevonzza a hozzá hasonlót. Szeretettel.
Párkapcsolat vagy szerelmi harcmező
2013 október 1. | Szerző: Bogyó Élete
Láttam / látok sok olyat magam körül, ahol vagy nincs szeretet a párkapcsolatban vagy annyira el van nyomva, hogy a felek csak marják egymást. Összevesznek mindenen, az összes elfojtott indulatukat a másikon és a családon élik ki. Annyi dráma és feszültség halmozódik fel, hogy a hazatérés már nem feltétlenül egy örömteli esemény egy fárasztó nap után, hanem a hatalmi harc folytatása. Mindenki a másikra mutogat, hogy miatta van, és nem tesz ellene senki. Ha valamelyik fél tesz egy negyed lépést a másik felé és az hátrahőköl meglepetésében, mint egy bizalmatlan vad ló, akkor az a fél, aki a lépést tette rögtön maga elé kapja a védőpajzsot, hogy “naugyeőnemakarjaőazokamindennek”.
Az odamondogatás, a másiknak való betartás, beszólás folytatódik. Mindenki a saját pajzsa mögött nyalogatja a sebeit. Mivel mind a két fél naponta több mérget tesz a kapcsolatba, mint szeretetet így az egész a “negatív” irányba mozdul. Minden mozgásban van, vagy egyre jobb lesz vagy egyre rosszabb, semmi sem állandó. Naponta teremtjük újra az Életünket.
Ez volt eddigi megfigyelésem “mások” kapcsolatáról. Tudok persze “jó” példát is mondani.
Tudom jól, ha valamiről kijelentjük, hogy “na én így nem, ha csak így lehet, akkor inkább sehogy”, akkor a legjobb úton vagyunk afelé, hogy ugyanazt tegyük. Igaz ez a gyereknevelésre is (én nem úgy fogom csinálni, mint az Anyám vagy Apám), majd később rájövünk, hogy mennyi mindent igenis úgy teszünk. Minél inkább hadakozunk valami ellen, annál több energiát adunk neki, annál inkább megteremtjük az Életünkben.
Volt bennem egyfajta fölényeskedés, hogy nekem aztán ilyen kapcsolatom nem lesz, pláne én nem fogok így viselkedni.
Néhány blogbejegyzéssel korábban még említettem is, hogy ha hiányzik az ölelés, testi érintés (is) a kapcsolatból, akkor amikor elmész a párod mellett simítsd meg az arcát. Ha először hátrahőköl meglepetésében vagy csak visszakérdez, hogy “mostmivan?”, akkor ne add fel! Nagyon jól láttam, hogy másoknál ez, hogyan is működhetne.
Az ellenállásom ezzel az egész háborúzós párkapcsolattal szemben egyre csak nőtt. Ha valaki megkérdezte családi rendezvényen, hogy mikor mész már férjhez, legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy te talán boldog vagy a sajátodban?
És ma valahogy összeállt bennem a kép. Szerencsére soha nem volt olyan kapcsolatom, ahol a testi érintés, puszi, ölelés ne lett volna természetes, így ezzel a részével nem is tudtam annyira azonosulni.
Viszont ma rájöttem, hogy az én Életemben hogyan is jelenik meg ez a harc, a pajzs mögé bújás.
Szerelmes vagyok.
Kisebb nagyobb kihagyásokkal 4 éve “kapcsolódunk”. Eddig ha valami nem ment jól, akkor mindig megvolt mit rontott Ő el, mit nem enged, mit gátol, blokkol, stb. Pedig szeret. Ezt tudom, érzem.
Saját bevallása szerint is konfliktuskerülő, de erre már magamtól is rájöttem. Ha valamilyen “probléma” felmerült, vagy csak rámtört a hiszti (anno ezt nem így hívtam, nem is tudatosítottam magamban), ő nem a szőnyeg alá bújt, hanem megitta a láthatatlanná tevő varázsitalát és elpárolgott. Embert nem láttam még így elmenekülni mindennemű érzelmi konfliktushelyzettől.
Aki ismer tudja, hogy nyugodt vagyok, vidám és kiegyensúlyozott így a fenti kitörések nem voltak mindennaposak, sőt. Viszont, amikor elszakadt a cérna valamiért és ő eltűnt, próbáltam visszarángatni, szembesíteni, hibáztatni, önsajnálni, egész csinos fegyvertáram volt. Persze nem volt hatékony egyik sem.
A legutóbbi “reunion” előtt erre rájöttem, hogy itt rontom el, így az elmúlt 7 hónapban próbáltam másképp megközelíteni a dolgokat. Csigalépésben ugyan, de haladtunk. Az, hogy szeret benne van az ölelésében, a nézésében. Az együtt töltött idő mindig harmonikus, nyugodt, vidám szokott lenni.Mivel én már szerettem volna dinamikát vinni a dolgokba (több találkozás, nagyobb elköteleződés), kezdtem feszíteni a húrt, erre ő kibontotta az üvegcséjét és a varázsitala gőzében kezdett tünedezni. Majd amikor felcsattantam, hogy namostmárlegyenvalami, hopp gyorsan megitta.
Van az a mondás, hogy aki menni akar, arra fel kell segíteni a kabátot. Viszont azt is tudom, hogy a külvilág a mi tükörképünk, senkit és semmit nem kapunk véletlenül. Okkal vannak ott. Továbbá mindenkiben vannak félelmek, sokszor gyerekkori traumák következményeiként, akár úgyis, hogy nincs ennek tudatában.
A mai bejegyzésem eleje és az én sztorim közötti összefüggés pedig, hogy ha valakinek megsimítjuk az arcát és az először hátrahőköl, akkor annak az embernek van a világon a legnagyobb szüksége az arcsimogatásra, a szeretetre.
Ha az én szerelmem elpárolog a konfliktus elől, akkor nem bottal kell utánaszaladnom, és tovább sanyargatni, elvégre már az első csattanást se bírta a lelke. Szeretni kell. Kitartóan. Viszonzást nem várva.
Tudom, hogy szeret és az én szeretetemnek nem addig kellene tartania, amíg úgy reagál dolgokra, ahogyan én elvárom, hanem feltétel nélkül. Különben nem is szeretetről beszélünk.
Lehet, hogy az Életben többet nem beszélünk úgy elijesztettem a mostani akciómmal (pedig nem voltam hisztis, dühös, haragos, de erősen számonkérő igen). Az viszont biztos, hogy a bottal utánaszaladás helyett, az elkövetkező egy hónapban úgy fogok minden reggel felkelni, hogy írok neki egy sms-t:
Jó reggelt, szeretlek
és úgy fogok lefeküdni, hogy
Jó éjt, szeretlek.
A mait e bejegyzés megírása előtt küldtem el. Az elsőt.
Ha mégsem közös az utunk, akkor talán a leckémet megtanultam és ezalatt az egy hónap alatt még megtettem, amit lehet. Nem kérek, nem könyörgök, nem azt nézem, mit kaphatok, hanem adok, csak azért, mert jól esik. Mert szeretem.
Ui.: ezt a bejegyzést kivételesen először papírra írtam, este az ágyban. Amikor letettem a tollat, és épp elhelyezkedtem volna, hogy alszok, üzenetem érkezett:
“Szeretlek és hiányzol, beszéljük meg.”
Teremtés – sors, szerencse, véletlen?
2013 szeptember 30. | Szerző: Bogyó Élete
“Rendkívül érdekes módon sok ember elfogadja, hogy az egész világegyetemet törvények irányítják, de amikor a saját életükről, sikereikről és bukásaikról van szó, akkor sorsról, szerencséről, “szerencsés véletlenekről” beszélnek. Pedig te is a világegyetem része vagy, és a te életed is teljesen azoknak a törvényeknek engedelmeskedik, amelyeknek a Hold, a csillagok és a kertedben növő gaz. És te vagy annak az oka, ami az életedben történik. Te okozod a gondolataiddal.”
Andrew Matthews
* * *
A kedvenc könyvem a teremtésről:
Minden nap olvasok belőle pár oldalt, és ez segít, hogy az energiaszintemet és a gondolkodásomat a megfelelő szinten tudjam tartani.
Vannak reggelek, amikor kipattanok az ágyból, hogy ide nekem a világot, és örülök a napsütésnek, a madárcsicsergésnek, mindennek. Táncolva megyek a konyhába, álmodozva bámulok ki a kertben elterülő erdőre, várok picit hátha összefutok a környék egyik mókusával, egyesével megszemlélem a teraszon lévő virágaimat, mennyit nőttek, mennyit fejlődtek és minden egyes milliméter változásnak örülök.. Ha így indul a reggelem, akkor általában az egész napom ilyen. Letörölhetetlen bamba mosolyommal meglepek pár embert a villamoson, a felmerülő feladatokat (nem problémákat) nyugodtan, derűsen, hittel telve elsimítom. A világ csodaszép…
Vannak másfajta reggelek is. Kinyitom a szememet (jó esetben magamtól és nem óracsörgésre) és betódul az elmémbe az összes vélt és valós problémám (nem feladatom) 🙂 Nem érdekel a madárcsicsergés, se a napsütés (elvégre nyár van, ez a dolguk). Fél óra önsajnálat után kivonszolom magamat a konyhába, észre sem veszem az erdőt a kertben (amiért általában annyira hálás vagyok, ezért költöztem ide). Eszembe se jut, hogy errefelé mókusok is élnek. Ha a virágaim szerencsések vizet azért kapnak, megszemlélem őket, megállapítom, hogy volt reggel, amikor nagyobb változásra ébredtem (magról ültettem mindent, néhányat kicsit később a kelleténél, így most csak remélem, hogy a fagy beállta előtt azért fognak virágozni is 🙂 ). Régebben ha így indult a reggelem, akkor az egész napom ilyen volt. Morcos. Haragban a világgal. Mindenki zavart a létezésben, és meg voltam róla győződve, hogy egyesek csak azért keltek fel aznap, hogy engem bosszantsanak vagy hátráltassanak.
Ma már ezt nem hagyom annyiban, mivel tudom, hogy a hozzáállásommal teremtem az egész napomat, ezzel egyidőben az ÉLETEMET. Ha csak gyenge életundorral ébredek, akkor elég végigvennem magamban az elmúlt pár nap áldásait, amikért hálás lehetek és már görbül is felfelé a szám. Semmi komoly. Némi önsajnálat belefér. Ember vagyok, tudom honnan indultam, látom az utat, amit megtettem, érzem a változást, már több a nyugodt, derűs nap, amikor a belső békém határtalan. Így egy kis kibillenés csak emlékeztet, hogy ilyen is van, ezzel is együtt lehet élni, csak nem érdemes túlságosan ragaszkodni hozzá.
Mivel nem nézek TV-t, általában élvezem a csendet. Régen nem bírtam ki, hogy ne szóljon legalább a rádió, kellett a háttérzaj, ami utólag visszagondolva tökéletes elterelő a saját gondolatokról, remek szőnyeg alá söprő módszer. Ma már napközben néha kapcsolok zenét, ami épp jól esik, de a csendet is szeretem. Nem zavarnak a gondolataim, okkal vannak ott, és egyre nagyobb barátságban vagyunk. Reggelente TV és rádió helyett viszont rendszeresen beteszem a háttérbe a Titok című DVD-t. Már szinte kívülről fújom, de mégis van minden nap 1-2 mondat, ami megragad, ami épp válasz a felmerülő kérdéseimre, ami épp átlendít a nehezebb időszakokon vagy csak szimplán megmosolyogtat.
Vannak olyan nehezen induló reggelek, amikor viszont nem elég ennyi az átbillenéshez. Ilyenkor főként az a bajom, hogy tudom, hogy folyamatosan teremtek (millió példám van rá, tapasztalom naponta), és az bosszant a leginkább, hogy a rossz kedvemmel, önsajnálatommal épp mit teremtek (“negatív” dolgok bevonzására is van millió példám), és láncszerűen jön az egyik “rossz” a másik után. Ilyenkor nehezebb a talpraállás. Odáig már eljutottam, hogy igyekszem elkerülni az embereket, vagy legalábbis minimálisra csökkenteni az érintkezést, hogy nehogy valakire rámorduljak vagy leugassam, elvégre nem ő a felelős az én rossz kedvemért. Néha mosolyogva eszembejut, hogy ez meg az ő karmája, semmi sem véletlen 🙂
Emlékszem, hogy még nem is olyan régen még kitöltöttem a frusztrációmat másokon. Tudattalanul. Fel sem tűnt, hogy amit teszek az csak hiszti, akkoriban teljesen jogosnak gondoltam. Nekem erre remek terület a párkapcsolat. Nagyon jó a képzelőerőm, élénk a fantáziám, így vizualizációban jó vagyok. Szépen össze tudom szedni, hogy mit szeretnék, és ebben a rózsaszín ködben tudok lebegni akár napokig, elvégre “teremtek”, majd amikor az Univerzum megteszi felém a lépéseit (válaszol a kérésemre), akkor aztán szikrázik az agyam, hogy mekkora teremtő vagyok, enyém a világ, elszálltan örülök, majd másnap reggel arra ébredek, hogy mi az, hogy nem teljesült az egész álmom?? Miért csak egy kis csücske, az egyik széle?? A türelem soha nem volt a fő erényeim egyike. Majd amikor az önsajnálatba süppedve el is rontottam azt a kis jót is, igazolva láttam, hogy nah igen, azért nem lehet ám mindent teremteni, nem jár mindenkinek minden, nekem meg aztán pláne nem. Újabb ok, a haragra, csalódottságra, önsajnálatra, mások hibáztatására. Aztán miután leértem az aljára, jött egy újabb megerősítés, újabb üzenet, könyv, idézet, ami visszaadta a hitemet, és kezdtem elölről.
Kb mostanában is ezt csinálom, csak már enyhébben. Amikor épp frusztrált is vagyok, és épp haragszom valakire, akkor már nem közlöm ezt vele, mert látom, hogy van olyan nap amikor nyugodt vagyok és “szeretek” valakit, míg másnap (anélkül, hogy bármi történt volna) tudom “utálni” is. Nem a másik személyen múlnak az érzéseink. Nem ő okozza őket. Bennünk vannak, és a másikban csak meglátjuk a saját részünket, kivetítve.
Ha az ember boldogtalan, az nem körülményeken múlik, mert van olyan nap, hogy ugyanazon körülményekkel jól is tudja érezni magát, hanem a saját elvárások miatt. Elképzelünk dolgokat, amiket a világtól és másoktól elvárunk, és ha azt a külvilág nem prezentálja, akkor nyűgösek leszünk. Ha elképzeljük, hogy egy adott kapcsolat hol kellene, hogy tartson már, és nem ott tart, akkor a másik a hibás, elvégre mi itt vagyunk. Közben a másiknak is van saját mozija, és abban a moziban pedig lehet, hogy még gyorsan is haladunk, mert épp nyalogatja a sebeit vagy csak egyszerűen lassabban él, lassabban vált. Ilyenkor nem a folyamat, a történés a hibás, hanem mi elvárunk másoktól dolgokat és ha az nem abban a formában érkezik, akkor ez frusztrál minket. Viszont ha szembesülünk a másik elvárásaival irányunkba, akkor persze lehet morogni, hogy miért nem szeret úgy ahogy vagyok, miért várja el, hogy ezt vagy azt megtegyem. Mi is elvárunk, ők is elvárnak. Ennek a folyamatnak akkor lesz vége, ha mi abbahagyjuk az elvárásokat. Ha továbbra is bosszant, hogy a másik ilyen meg olyan, és ezt “teszi” velünk meg azt, akkor nem érdemes arra várni, hogy majd a másik megváltozzon (mi se örülünk ha mások várják el, hogy merre változzunk), hanem ki kell lépni vagy elfogadni a helyzetet. El lehet mondani, hogy mi mit szeretnénk, minket mi bánt, de nem érdemes azzal tölteni egy életet, hogy a másikat változtassuk meg, hanem saját magunkat érdemes. A másikat maximum elfogadni lehet, olyannak, amilyen. Amint elfogadjuk (szívből és nem csak úgy a levegőbe puffogtatva) a másik egy-egy tulajdonságát, felfedezzük őket magunkban (nem véletlenül vonzzuk be), akkor máris könnyebb vele együtt élni, és ha felszínre kerül egy-egy ilyen tulajdonság, minta, akkor már nem lesz rá szüksége, hogy állandóan az orrunk előtt ugrálva próbálja felkelteni a figyelmünket, és az életünkben sem fog meghatározó szerepet játszani.
Minden bennünk van, amit kint látunk, érzékelünk, tapasztalunk. Mi vonzottuk be, mi teremtettük. Mindent. Nem kockán dobtuk, minden mindennel összefügg, mindennek van oka és okozata. Semmit nem büntetésként kapunk, hanem mi tettünk, mondtunk, gondoltunk valamit ami most megjelent az életünkben. A Karma szó jelentése cselekvés, okozat. Mi okozzuk magunknak. A kezdő idézet is rávilágít, hogy az egész Univerzum precíz törvények alapján működik, és mi is a részesei vagyunk. Ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk is. Ha lelökünk egy vázát az asztalról és az leesik, összetörik, akkor azt nem Isten csapásának tudjuk be, hanem a gravitációnak. Ha mi ártunk (magunknak, másoknak, szóval, gondolattal, cselekedettel) az pedig a vonzás törvénye értelmében visszahat ránk. Nem Isteni sorscsapásként, hanem az Isteni rend szerint. Okozatként. Így nem érdemes nagy sajnálatba süppedni, hogy milyen a sorsunk, hanem érdemes belefektetni, hogy a holnapunk, vagy akár már a következő percünk más legyen. Ne azt nézzük mit vehetünk ki belőle, hanem, hogy mit tehetünk bele, mert úgyis azt kapjuk vissza, amit adunk. Ha valaki mártírkodva tesz valamit, az nem szívből jön, így ne is lepődjön meg ha nem szívből kapja a választ se.. De erről bővebben volt szó az önsajnálat részben, 1-2 bejegyzéssel korábban. Ha szeretünk valakit szeressük, ne csak akkor ha ezt vagy azt teszi, mert akkor az nem szeretet, hanem elvárás, legalább ne ámítsuk magunkat.
Tegnap reggel jógán szóbakerült a szcientológiai egyház. Vannak vitatott módszereik, elveik, de kiváncsivá tett, hogy mivel fogja meg emberek ezreit, így utánanéztem kicsit. Találtam egy oktatóvideót a honlapjukon a házasságról, amiben szintén a teremtésről beszélnek. Amikor 2 ember úgy dönt, hogy egy pár lesz, esetleg össze is házasodnak, az egy döntés, teremtés. Megteszik. Megalkotják a kapcsolatukat, házasságukat. Viszont mivel minden mozgásban van, minden változik, így minden nap teremtünk folyamatosan, és újrateremtjük az életünket, kapcsolatainkat. Ha a kapcsolatunkról van szó, és a gondolatok, szavak, tettek nagy része arról szól, hogy hoztál-e kenyeret, miért ilyet és nem a másik fajtát, már megint nem tetted meg, amire gondoltam vagy mondtam, és már megint nem és nem és nemen van a hangsúly, az igenekről pedig alig vagy egyáltalán nem esik szó, gondolat, azzal egyértelműen látszik, hogy milyen irányba teremtjük újra és újra a kapcsolatot. Hogy ez az irány tetszik-e, az személyes preferencia kérdése, a változtatás viszont a kezünkben van. Mindent minden nap újra és újra teremtünk. Ez igaz a kapcsolatainkra, munkánkra, pénzre, bármire. Érdemes megállni pár percre és végiggondolni, hogy amikor ma vagy tegnap a párunkra, munkánkra, pénzügyi helyzetünkre gondoltunk min volt a hangsúly? A befizetetlen csekkeken, törlesztőn, hétvégi menün, vitatkozásokon, elvárásokon, stb vagy a mosolyon, amit reggel kaptunk, az ölelésen, amit mi kezdeményeztünk, a gesztuson, amit párunk tett (pl dolgozik értem, értünk, bevásárol, akármi), a ház, amiben élünk, a közös ebéd, amit anyagilag megengedhettünk magunknak és jót tett nemcsak a testnek a léleknek is. Vajon mely gondolatok vannak túlsúlyban? Elég magunkban megválaszolni, és láthatjuk merre tart az életünk. Merre tereljük, mi az amit épp teremtünk.
Ha valakinek minden borul körülötte és nem jó se ez se az, viszont meg van győződve, hogy ő aztán leginkább pozitív dolgokra gondol, meglátja a jót mindenben, annak érdemes újragondolnia. Az életünk a színtere annak, hogy miről mit gondolunk, érzünk az idő nagy részében. És ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz akkor látjuk. Emiatt nem érdemes önmarcangolni, önsajnálni, egyszerűen változtatni kell. Senki nem teszi meg helyettünk, nem jön Mennyből az angyal, lottóötös. Mi vagyunk. Ez egyben felvidámít, hogy nem mások alakítják az életünket, másrészt ijesztő is lehet a felelősség. Ne várjuk, hogy egyik napról a másikra minden megváltozik, azt viszont akár igen, hogy napról napra jobb, könnyebb..
Ha orra esünk, akkor holnap újra kell kezdeni, aztán újra és újra. Minden nap. Minden óra. Minden perc. Minden pillanat teremtés. Önmagunk megtapasztalása. Ne ítélkezzünk, fogadjuk el, amit eddig “produkáltunk”, és produkáljunk mást ha a mostani nem tetszik.
Néha nehéz. Sokszor nehéz. Szembesülni önMAGunkkal. De ez egy csodálatos utazás is egyben. Ahogy egyre több mindent felfedezünk magunkban, felszínre engedjük, elfogadjuk, egyre több csodálatos élményben, teremtésben lesz részünk, ami napról napról megerősít, hogy jó úton járunk.
Ha valami rossz ért minket, hajlamosak vagyunk ugyanazt elvárni. Pl ha valaki tett ellenünk valamit egy bizonyos helyzetben, akkor legközelebb is ugyanazt a reakciót várjuk el tőle. Lehet, hogy már nem úgy reagálna, lehet, hogy mások felé a “jobbik” arcát mutatja, felénk viszont továbbra is azt, amit elvárunk tőle. Mi ismételtetjük a múltat újra és újra, azzal, hogy egy-egy helyzetben mire hogyan reagálunk, mit várunk el tőle. Ez egyrészt a túlélésünk eszköze is, ha egyszer fejünkre esett egy virágcserép, akkor ha legközelebb látjuk zuhanni, már nem állunk alá, mert megtanultuk. Nagy segítség ez. Viszont ugyanígy hátráltatni is tud. Ha valami rossz történt, akkor ugyanazt a programot futtatjuk újra és újra, és az elvárásainknak megfelelően meg is fog történni újra és újra. Pontot tenni a végére is mi tudunk. Fogadjuk el, amit teremtettünk, és tudatosan válasszunk másik gondolatot. Minél jobban hadakozunk egy-egy tapasztalás ellen, annál több energiát adunk neki, és annál inkább újrateremtjük.
Amekkora képességünk van észrevenni a rosszat mindenben, ugyanazzal a lendülettel fókuszálhatunk a jó dolgokra is. Ott vannak, csak észre kell venni őket. Minél többet, annál többet teremtünk belőlük.
Remek gyakorlat erre Rhonda Byrne: Varázslat című könyve. Légy hálás, fókuszálj az életed áldásaira, és odavonzod az energiát, és még több lesz belőle.
Ma nem ébredtem remekül, de az írás sokat segített, odafókuszálok ami fontos, amit szeretek, és amiért hálás vagyok, és hallom a madarakat, örülök a napsütésnek 🙂
Nagyon igaz, hogy mindig azt tanítjuk másoknak, amit nekünk magunknak kell megtanulni. Ezért is született ez a blog. Hogy tanuljak. Hogy emlékeztessem magamat a fontos és igazi dolgokra. Köszönöm 🙂
Mivel általában Osho-val szoktam zárni a bejegyzéseket, így ezt teszem ma is. Húztam egy lapot:
IV. A lázadó
A kártyán látható erőteljes, ellentmondást nem tűrő alak nyilvánvalóan ura saját sorsának. Vállán ott a Nap jele, és a fáklya, amit jobb kezében tart, az ő saját, nehezen kivívott igazságának fényét jelképezi. Akár gazdag, akár szegény, a Lázadó valójában egy császár, hiszen szétszakította a társadalmi vélemények és beidegződések láncait, melyek elfojtáson alapulnak. Úgy formálta magát, hogy a szivárvány minden színét magához ölelte, s tudattalan múltjának sötét és alaktalan gyökereiből felemelkedve szárnyakat növesztett, hogy az ég felé repülhessen. Már létezésének minősége is lázadó – nem azért, mert valami vagy valaki ellen harcol, hanem mert felfedezte önnön igazi természetét, és eldöntötte, hogy ezentúl aszerint fog élni. Spirituális állata a sas – az ég és föld közötti hírnök.
A Lázadó arra késztet bennünket, hogy legyünk elég bátrak felvállalni a felelősséget azért, akik vagyunk, és azért, hogy az igazságunk szerint éljünk.
“A társadalom fél, nagyon fél azoktól, akik ismerik önmagukat. Nekik ugyanis van egyfajta hatalmuk, egyfajta aurájuk és vonzerejük, azaz karizmájuk, ami képes a fiatal, még életteli embereket kiemelni a hagyományos rabságból…
Egy megvilágosodott embert nem lehet rabszolgává tenni. Ez a probléma: őt nem lehet bebörtönözni…
Mindenképpen nehéz befogadni egy olyan géniuszt, aki tud valamit a bensőről, hiszen belőle elkerülhetetlenül felforgató erő lesz. A tömegek nem akarják, hogy háborgassák őket, még akkor sem, ha épp boldogtalanok: mert boldogtalanok ugyan, de hozzá vannak szokva a boldogtalanságukhoz. És így mindenki, aki nem boldogtalan, idegennek tűnik számukra.
A megvilágosodott ember a legnagyobb idegen a világon: úgy tűnik, ő senkihez nem tartozik. Nincs az a szervezet, nincs az a közösség, nincs az a társadalom vagy nemzet, mely korlátok közé szorítaná.”
Osho
Függelékként néhány videó:
Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért fontosak a pozitív megerősítések az életünkben
http://www.youtube.com/watch?v=jadBqicePKc
Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért vésődnek be agyunkba a megerősítések?
http://www.youtube.com/watch?v=jdjugFAjGpM
Köszönöm a figyelmet!
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
2013 szeptember 28. | Szerző: Bogyó Élete
Ismerjük a karma fogalmát. Amit teszünk, mondunk, gondolunk az előbb utóbb visszatalál hozzánk.
Ezt első körben könnyű úgy értelmezni, hogy amit másokkal teszünk, azt vissza is kapjuk majd valahonnan. El is indul egy igyekezet, hogy ne bántsunk másokat, sokszor magunkra gondolva, hogy nekünk se esne jól, és egyre többször csak a másik örömére teszünk meg dolgokat. Elfogadjuk, hogy ő is ember, neki is megvan a sorsa, sebei, félelmei.
Mégis sokszor előfordul, hogy nem azt kapjuk „vissza” amire számítunk.
„De hát én csak jót adok neki”
„Elfogadom, hogy hozott minta, séma alapján cselekszik.”
„De hát én annyira figyelmes vagyok, lesem minden gondolatát.”
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
stb
Aztán valahogy „nem azt kapjuk, amit megérdemlünk”.
Pedig pontosan azt kapjuk. Mindenki megkapja, ami neki jár, legyen az „jó” vagy „rossz”.
Nemcsak az számít, hogyan bánunk másokkal, hanem az is, hogyan bánunk magunkkal.
Szeretjük és tiszteljük MAGunkat? Teszünk naponta olyan dolgot, ami csak úgy jó a lelkünknek?
Tudunk nemet mondani? Van, hogy azzal, hogy nemet mondunk valakinek igen-t mondunk saját magunknak.
Ha másoknak élünk, ha mások döntik el helyettünk hova mehetünk, mit csináljunk a „szabadidőnkben”, hogyan viselkedjünk, mit mondjunk, akkor átadjuk az életünk feletti jogot másoknak. Ezzel nem mások iránti tiszteletünket mutatjuk ki, csupán a félelem vezérel, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor a másik elhagy, elmegy. Lehet. Talál másik rabszolgát.
Ha mi nem teszünk magunkért semmit, nem szeretjük és tiszteljük magunkat, más sem fog.
A változás nem kívülről indul el, hogy majd ezt meg ezt még megteszem neki, aztán majd biztos jobban fog szeretni és tisztelni. Nem fog. Amíg mi nem tanuljuk meg saját magunk tiszteletét, a külvilág sem fogja.
Sokan az életük feletti hatalmat kényelemből adják át. Ha nem döntünk semmiben (mert a másik nem „engedné”), akkor egy hatalmas illúzióban vagyunk. Nem döntünk, nem kell felelősséget sem vállalnunk érte, ami nagyon kényelmes, lehet viszont szidni a másikat, hogy nekünk nem tetsző módon irányítja a mi életünket. Ha ez beindul, nehéz kiszabadulni a körből, az önsajnálatból, és a másikra való mutogatásból. A mi életünk hozzánk tartozik, és csak rajtunk áll, hogy sajnálgatjuk magunkat, várjuk a megváltást vagy kiállunk magunkért.
Ez nem kell, hogy harc legyen. Nem kell, hogy valaki győzzön, mert az a másik alulmaradását jelentené. Egyszerűen lépésről lépésre ki kell alakítani a saját határainkat, és tiszteletben tartani azt.
Ha valaki megszereti saját magát, megszereti a világ is. Ha valaki tiszteli saját magát, tisztelni fogja a világ is. Ha valaki szereti az Életet, az Élet is szeretni fogja.
Rajtunk áll, hogy kilépünk-e az önsajnáló mártírlétből, vállalva az átállással járó fájdalmakat, könnyeket.
De a döntés a mi kezünkben van. Nem máséban. Amíg azt gondoljuk, hogy bármilyen témában a másiké a döntés a mi életünkre vonatkozólag, emlékezzünk, hogy ezt a döntést mi ruháztuk át, mi mondtunk le saját magunkról, és nézzünk olyan szemmel a másikra, hogy ő legalább döntést hoz. Jót vagy rosszat, mindegy, de dönt. Vállalja a felelősséget.
A saját életünkért való teljes felelősség vállalása a felnőtt életbe vezető egyik lépcsőfok, mégis sokan kihagyják az életükből. Leélik úgy az életüket, hogy a szüleik után a párjuknak adták a jogot és egyben a felelősséget, hogy döntsön helyettük. Gyermekként lehetett a szülőkre haragudni, mert nem vittek el az Állatkertbe vagy a strandra, most a párunkra “ugyanezért”. Mi magunk is elmehetnénk az Állatkertbe, ami esetleg járhat a másik megorrolásával, de kényelmesebb lehet nem menni viszont haragudni a másikra.
Ha van egy álmunk arról, hogyan szeretnénk élni, mit szeretnénk csinálni és úgy érezzük a “másik felünk” nem engedi azt, akkor megsértődünk a másikra, mert “nem engedi” vagy nem csinálja, nem jut eszébe magától, és ezzel újabb és újabb szögeket verünk a párkapcsolat koporsójába, ami így előbb utóbb elkészül. Kialakul egy verseny, hogy mivel “Ő nem engedett meg valamit” vagy “neki nem jutott eszébe magától egy program” és majd valahol mi is jól betartunk neki. Aztán Ő is folytatja a szerintünk hibás döntéshozatali programját, mi meg újabb apróbb dologban tartunk be neki, csak, hogy “egyenlőség” legyen. Ezt viszont én már nem párkapcsolatnak hívom.
Olyan ez, mint a birkalét. Sokan vannak, melegen tartják egymást, és mennek az irányítás után. Ez is lehet választott formája az életünknek, viszont akkor fogadjuk el az ezzel járó dolgokat (pl. nem mindig tetszik az, amit nekünk szánnak).
Ha úgy döntünk, hogy saját kezünkbe vesszük az életünket (ez nem jelent szakítást, család elhagyását), csak a saját terület kijelölését, amit mi tisztelünk, előbb utóbb más is fogja. Tegyünk saját magunkért. Ne azért, hogy ezzel jól megmutassuk a másiknak, hanem, mert a lelkünk nyugalomra vágyik (a magunkra erőltetett, lemondó beletörődés nem nyugalom). Ha mi szeretetet teszünk a kapcsolatba, akkor az a kapcsolaton is meg fog látszódni. Ha elvárunk valamit ezért a “szeretetért”, figyelemért cserébe, akkor pedig nem is adtunk semmit igazából, így ne csodálkozzunk ha vissza is ugyanennyit kapunk. Ilyen a karma 🙂
Minden kapcsolatra igaz, hogy amit mi szívből beleteszünk, azt kapjuk vissza. Ez igaz barátságra és párkapcsolatra is. Ha valakinek (testvér, barát, szomszéd, kolléga) teszünk valami vagy adunk valamit és előre elképzeljük, hogy majd milyen boldogan reagál, örülni fog neki, de minimum értékeli, akkor nem “ajándékot” adtunk, hanem elvárást. Elvárjuk, hogy úgy reagáljon, örüljön, ahogy mi akarjuk. Majd jól megsértődünk, de minimum zokon vesszük ha nem. Ha azt akarjuk, hogy az emberek úgy fogadjanak el minket, ahogy vagyunk, akkor nekünk is úgy kell elfogadni őket, ahogy vannak. A saját életükkel, saját reakciójukkal, saját csomagjukkal. Nem dolgunk senkit “megmenteni”, mert szinte biztos, hogy van mit csiszolnunk a saját jellemünkön is.
Amit tehát kapni szeretnénk az Élettől, azt nekünk kell adni. Sokat. Majd visszajön hozzánk, de az is lehet, hogy nem attól, akinek adtuk. Az Életünk rajtunk áll. Sajnálatba süppedünk, másokat hibáztatunk, mások életét elemezzük, mások hibáját helyezzük nagyító alá vagy pedig belenézünk a tükörbe, és őszinték leszünk magunkhoz, felállunk és elkezdjük azt adni a világnak, ami nekünk is jól esne. Őszintén. Nem mártírkodva. Szívből, szeretetből.
Húztam egy OSHO kártyát is, “véletlenül” ismét passzol 🙂
Víz 6.: Az álom
Egy varázslatos estén egyszer majd találkozol a lelki társaddal: azzal a tökéletes emberrel, aki minden igényednek megfelel majd, és valóra váltja minden álmodat. Igaz? Nem! Az efféle fantáziálgatás – amiért a dalszövegírók és a költők annyira odavannak – az anyaméhről megmaradt emlékeinkben gyökerezik. Ott még akkora biztonságban voltunk, és annyira “egyként” éltünk édesanyánkkal, hogy nem csoda, ha egész életünk során visszavágyódunk oda. De a nyers valóság az, hogy ez egy gyerekes álom. Bámulatos, ahogy a realitás dacára mégis olyan csökönyösen ragaszkodunk hozzá.
A világon senkinek nem kötelessége – legyen az akár a jelenlegi párod, akár jövőbeli, megálmodott partnered -, hogy tálcán kínálja neked a boldogságot. Még ha akarná, se tudná ezt megtenni. A valódi szerelem nem szükségen és függőségen alapszik. Az igazi szerelem a belső gazdagságunk és érettségünk eredményeképpen jelenik meg. Akkor már annyi szeretet van bennünk, hogy a szerelmek maguktól jönnek utánunk.
“Hosszú korszakokon át, újra és újra elmondták már ezt… az összes vallásos ember ezt mondogatta: “Egyedül érkezünk ebbe a világba, és egyedül is távozunk.” Minden összetartozás illúzió. Az összetartozás ideája azért jelenik meg bennünk, mert egyedül vagyunk, és ez fáj. Mi az egyedüllétünket együttlétbe akarjuk fojtani… Ezért olyan fontos nekünk a szerelem. Próbáld megérteni a dolog lényegét. Általában azt gondolod, azért szerettél bele valakibe, mert az illető gyönyörű. De ez nem így van. Az igazság az, hogy azért leszel szerelmes, mert képtelen vagy egyedül maradni. Ezért menekülsz, ezért próbálsz valahogy kitérni önmagad elől. Vannak, akik nem emberekbe, hanem a pénzbe szeretnek bele. Ők a pénzt és a hatalmat kezdik hajkurászni, aztán politikus lesz belőlük. Ez is csak egyedülléted elkerülését szolgálja. Ha megfigyeled az embert, ha alaposan megfigyeled önmagad, meg fogsz lepődni – az ember minden tevékenységét visszavezetheted egyetlen egy kiindulóponthoz. Ez pedig nem más, mint az egyedülléttől való félelem. Minden más csupán kifogás. Az igazi ok, hogy nagyon egyedül érzed magad.”
Az ÖNszeretetről
2013 szeptember 19. | Szerző: Bogyó Élete
Sokak fejében él egy kép az ideális párkapcsolatról, amiben élni szeretnének, amiről úgy gondolja, hogy neki az jár. Alanyi jogon.
A kondícionálás már az ovodában elkezdődik, rózsaszín habmesék a rózsaszín hercegnőről akiért jön a herceg lóval, jó kocsival, kicselezik a szülőket, hogy legyen némi bonyodalom is, aztán a rózsaszín köd ellep mindent, esküvő sok virággal és boldogan élnek míg meg nem halnak.
Aztán jönnek később a szerelmes regények, ahol két szerelmes szintén megküzd valami külső akadállyal, legyen ez a szülők ellenállása, távolság, kasztbeli különbség, stb. De ezek a külső akadályok az ilyen sztorikban mindig megoldódnak, és utána újra ott a várt boldogan élnek míg meg nem halnak (amit persze már a sztori elején is tudtunk).
Ez kiegészül még a sok szerelmetes dallal, ahol valaki vagy nagyon szerelmes és éppen a rózsaszín ködben jár a kapcsolata és azt zengi, vagy borzasztóan meg van bántva és hibáztat illetve várja a csodát kívülről. Majd az új szerelem…, majd ha a régi visszajön, …
Minden figyelem kifelé irányul. Mindent a külvilágtól várunk. Boldog leszek ha.. és van egy listánk, hogy mások hogyan tehetnének boldoggá minket, mit kellene tenniük.
Értünk.
A mi boldogságunkért.
Arra kevesen gondolnak, hogy valakinek pont ők a „másik”, akitől elvárják ugyanezt. A másiknak is lehet listája, hogy nekünk ezt vagy azt meg kellene tennünk az ő boldogságukért, amit persze mi nehezményezünk, hogy ne tegye már ezt a terhet is ránk, van elég bajunk.
Sokan áltatják magukat azzal, hogy ők megtesznek mindent a párjukért, a kapcsolatért, szívből, önzetlenül. Belül pedig fortyognak, hogy nem kapnak érte semmit cserébe. Akkor hol van itt a szívből, szeretetből, önzetlenül? Ha a végén mégis várunk valamit? Megbecsülést, figyelmet, stb. Ha viszont a másik vár valamit a kedvességért cserébe, akkor nagy a sértődés, hogy miért nem tudja csak úgy? Önzetlenül. Ellenszolgáltatás nélkül.
Azt várjuk, hogy minket szeressen mindenki (de főként a párunk) úgy, ahogy vagyunk, csak önMAGunkért, viszont hányan mondhatják el magukról, hogy szeretnek másokat úgy ahogy vannak?
Van, aki azért panaszkodik, mert nem kap tiszteletet a kapcsolatában vagy a családjában. Tiszteletért tisztelet jár. Ha pl mi nem tiszteljük önmagunkat, miért gondoljuk, hogy majd a másik fog? Ha mindent megteszünk a másikért (főzünk, mosunk, takarítunk rá) viszont semmit nem teszünk önmagunkért, mert az ráér, nem fontos, akkor miért furcsa, hogy a másik sem tisztel bennünket és mi is a “ráér, nem fontos” kategóriában vagyunk?
Sokan feladják magukat a családért, aztán ha a család egy idő után csak a cselédet látja bennük, akkor nem értik, hogy lehet ez. Hiszen ő mindent megtett.
Vannak akik elvárják, hogy a párjuk szeresse őket önzetlenül, találja ki a gondolatait és akkor és úgy legyen mellettük, ahogy azt ők szeretnék. Viszont nem adják meg a másiknak amit az szeretne, mert miért pont azt szeretné? Mi jobban tudjuk neki mit kellene szeretni..
Ha több szabadságra vágyunk, viszont felháborít, ha a másiknak is van hobbija és azzal időt tölt…
Ha több szeretetre vágyunk, viszont mi is csak elvárásokkal teletűzdelt „szeretetet” tudunk adni..
Mindig azt kapjuk vissza, amit adunk. Ha több szerelmet szeretnénk, adjunk több szeretetet. Ha naponta megsimítjuk a párunk arcát és az eleinte csak mordul, hogy „mi van”, mert nincs hozzászokva, és rögtön abbahagyjuk ezt a gesztust, mert „miért nem tud ő is kedves lenni”, akkor máris elvárást adtunk, nem szeretetet, csak ámítjuk magunkat az ellenkezőjével, és cserébe is azt kapunk, ami pedig ugye felháborít.
Ha valakiben van fájdalom, régi sérelem, azt mindig kivetíti másokra. Ritkán látjuk az embereket olyannak, amilyenek valójában, mert az elvárásainkat aggatjuk rájuk. Ha jó a kedvünk, akkor másokat is kedvesebbnek látunk, ha rossz a kedvünk a környezet is kellemetlenebb, pedig lehet, hogy pont ugyanolyan, csak a mi szűrőnk torzít.
Várjuk, hogy jöjjön a herceg, de ha belenézünk a tükörbe, akkor a herceghez való hercegnőt látunk benne? Azt a párt tudjuk bevonzani, ami belőlünk fakad. Ha a párunk nem tiszteli a nőt bennünk, kihasznál, stb akkor érdemes megnézni, hogy mi tiszteljük-e a Nőt magunkban? Ez nem azt jelenti, hogy több időt hagyunk magunknak a házimunkára, hanem, hogy tiszteljük-e annyira, hogy hagyjuk megnyilvánulni? Azt a nőt, aki ott van minden nőben mélyen, de le van fojtva szerepekkel, „nem törődhetek magammal, mert anya vagyok, nincs rá időm”. Viszont ha a párunk sem törődik a bennünk élő nővel, mert nem ér rá, stb. akkor azt fájó tud lenni. A külvilágtól várjuk el azt, amit mi sem teszünk meg.
Ahhoz, hogy szeretetet tudjunk kapni, előbb meg kell tanulni adni azt. Saját magunknak. Nem csak akkor dicsérni saját magunkat ha sikerült aznap rendes háziasszonynak lenni, és nem csak akkor ha a gyereknek megadtunk mindent, amit aznap igényelt, hanem akkor is ha magunkat se hagytuk le a listáról. Ha valaki tiszteli és szereti saját magát, akkor mások is így fognak tenni. Nem tud mást bevonzani majd, csak ami belőle fakad. Ha belenézünk a tükrünkbe, (pár)kapcsolatunkba, akkor jól lehet látni, hogy mi hogyan bánunk a bennünk élő Nővel, pontosan úgy ahogyan a párunk is bánik vele. A megoldás pedig belőlünk fakad. Ha változást szeretnénk, nekünk kell változni.
Viszont fontos, hogy ezt szeretettel tegyük. ne haragudjunk magunkra, amiért eddig nem tettük, és ne is bosszankodjunk ha nem tudunk holnaptól napi 3 órát magunkra szánni. Kezdjük apró lépésekkel. Érdemes nyugodtan leülni és írni egy listát, hogy mitől érezzük jól magunkat (nem, mint feleség és anya, hogy pl ha a gyerek magától pisil vagy ha új robotgépünk van), hanem mi az amitől mi, másoktól függetlenül jól tudjuk érezni magunkat. Lehet ez egy röpke 10 perc (amikor pl alszik a gyerek), és mi leülünk egy pohár borral / limonádéval és kilakkozzuk a körmünket a lábunkon, vagy beleolvasunk egy könyvbe, tornászunk egyet, beszélgetünk egyet egy barátnőnkkel, stb. Valami, amit rendszeresen beépítünk az életünkbe. Ha mi változást várunk, változzunk mi. Miért tenné a környezet előbb, ha mi sem tesszük meg.
Ha vastag a fal, amit magunk köré építettünk, ne akarjuk pár nap alatt lebontani. Csak nyugodtan, szeretettel, lassan, megünnepelve minden apró lépést.
Van Instagram-on egy anyuka, aki örökbe fogadott egy Down szindrómás kislányt, amikor az 4 hónapos volt, és naponta megoszt egy képet a kislányról. Nem a „beteg” kislányt mutatja, hanem a “szeretetcsomagot”, amit a kislány képvisel. Néhány napja kikerült egy fotó, ami nagyon megragadott. A kislány nézi saját magát a tükörben (pár napos nátha után) és az a szeretet, ahogy saját magára néz megindított bennem valamit. Mikor néztem így magamra? Nem azt vizslatva, hogy lapos-e a hasam, jól áll-e a hajam, hanem csak úgy szeretettel, csillogó szeműen… A képaláírás:
„szereti saját magát” „de ki tudja ezért hibáztatni” 🙂
íme a fotó „macymakesmyday”-től:
Az Önszeretet tanításának Nagyasszonya Luise L. Hay.
Van egy 12 pontos programja, arról hogyan szeressük magunkat jobban. Segít rámutatni arra, mit adhatunk magunknak, magunkból, hogy mi is azt kapjuk, amit szeretnénk. Szeretetet.
1. Hagyd abba a kritizálást.
A kritizálás soha nem változtat semmin. Ne kritizáld saját MAGadat. Fogadd el úgy ahogy vagy. Mindenki változik. Amikor kritizálod magadat, a változás negatív lesz. Amikor elfogad magad, jó dologra koncentrálsz magadban, akkor a változás pozitív.
2. Bocsáss meg MAGadnak
Engedd el a múltat. Megtettél mindent, amit az akkori tudatszinteddel, legjobb szándékoddal tudtál. Most növekszel és változol, és az életed is változik.
3. Ne ijesztgesd magadat
Hagyd abba a saját magad terrorizálást a gondolataiddal. Ez egy szörnyű módja az életnek. Találj egy olyan mentális képet, ami felvidít, lenyugtat és rögtön hozd be amikor jönnek a lehúzó gondolatok.
4. Légy gyengéd, kedves és türelmes
Legyél gyengéd magaddal. Legyél kedves magaddal. Legyél türelmes magaddal ahogy tanulod az új gondolkodásmódot. Úgy közelíts magadhoz, ahogy azt tennéd valakihez, akit nagyon szeretsz.
5. Legyél kedves az elmédhez
Az önutálat a saját gondolataid utálatát jelenti. Ne utáld magadat a gondolataid miatt. Gyengéden változtasd meg a gondolataidat.
6. Dícsérd magadat
A kritizálás letöri a lelkedet. A dicséret megerősíti. Dicsérd magadat annyit, amennyit csak tudod. Mondd el magadnak minden kis lépésnél, hogy milyen jól haladsz.
7. Támogasd magadat
Találd meg a módját, hogyan segítsd magad. Engedd meg, hogy ha szükséged van rá mások segítsenek. Ha mersz segítséget kérni, amikor szükséged van rá, erős jellemre vall.
8. Szeretettel közelíts a benned lévő negatívumokhoz
Tudatosítsd, hogy te hoztad őket létre, hogy a szükségleteidet kielégítsd. Most viszont már új, pozitív módokat találsz, hogy kielégítsd azokat az igényeket. Tehát szeretettel válj meg a régi, negatív mintáktól.
9. Bánj jól a testeddel
Tanulmányozd a helyes táplálkozást. Milyen tápanyagokra van a szervezetednek szüksége ahhoz, hogy energikus és vitális legyen? Tanulmányozd a helyes testmozgást. Milyen mozgásformát élvezel? Ápold és tiszteld a templomot, amiben élsz.
10. Végezz tükörgyakorlatokat
Nézz rendszeresen a saját szemedbe. Fejezd ki azt az egyre növekvő szeretetet, amit maga iránt érzel. Bocsáss meg magadnak, amikor belenézel a tükörbe. Beszélj a szüleidhez, amikor a tükörbe nézel. Bocsáss meg nekik is. Legalább egyszer mond naponta: „Szeretlek, igazán szeretlek”
11. Szeresd magad.. Kezd most
Ne várj addig, míg jobban leszel, fogysz, új munkát találsz vagy új kapcsolatot. Kezd most, és csináld a képességeidhez képest a legjobban.
12. Légy vidám
Emlékezz vissza azokra a dolgokra, amiket gyerekként élveztél. Hozd vissza őket az életedbe! Találj mindenben, amit csinálsz valami jót, örömöt, mókát. Engedd meg magadnak, hogy élvezd az életet. Mosolyogj. Nevess. Ünnepelj, és a Világ veled fog ünnepelni!
Mire is van szükségünk a boldogsághoz?
2013 október 15. | Szerző: Bogyó Élete
Mire is van szükségünk?
A legtöbb embernek van egy listája, legyen sz hosszú vagy rövid, írott vagy gondolati formában, hogy mire is lenne szüksége.
A boldogsághoz.
A teljes(ebb) élethez.
A több nevetéshez.
A jobb alváshoz.
Stb.
A tárgyiasult listán túl, a vágy irányulhat több figyelemre, több szeretetre, megbecsülésre, tiszteletre, …
Ezeket pedig várjuk a főnökünktől, párunktól, gyerekünktől, szüleinktől, barátainktól, szomszédtól, ismeretlen Facebook ismerősöktől,..
Keressük a lehetőségeket, hogy kapjunk figyelmet, energiát másoktól, sokan már azzal is beérik ha minél több LIKE-ot kap egy fotó, bejegyzés Facebook-on, mert ugye lám mennyien szeretnek, tisztelnek, figyelnek rám, követik, amit csinálok.. Biztos jó, szép, ügyes, okos, tiszteletreméltó, stb vagyok..
Fontos, hogy a párom velem akarjon tölteni minél több időt, ha pedig nincs velem, akkor naponta többször hívjon, írjon, hogy érezzem a törődést, és lássam csak rám gondol, csak én kellek neki, csak én vagyok a fontos. Az Ő életében ugye ki más lehetne a központban?
Amikor pedig tőlünk várja el valaki ezt, akkor az sértő is lehet, hogy nem élhetjük a saját életünket, nem értékelik azt, amit adunk, és csak kizsigerelnek, mert minél többet és többet akar a másik.
Mindenkinél máshol van a határ. Mindenkinél máshol van a sok.
Azt, amit a környezettől várunk el, mert úgy gondoljuk, hogy szükségünk van rá, vagy az egyenesen jár nekünk, azt mi sem adjuk meg magunknak.
Másoktól várjuk a szeretetet? Szeressük magunkat jobban
Másoktól várjuk a tiszteletet? Tiszteljük magunkat jobban
Másoktól várjuk a megbecsülést? Becsüljük meg magunkat jobban
Amire a lelkünk vágyik, azt csak mi adhatjuk meg magunknak. A kifelé való kapálózás, mások gúzsba kötése a lélek segélykiáltásai, hogy vegyük észre, figyeljünk az igényeire. Nem másoknak kell megadni nekünk dolgokat, ezt csak mi tehetjük meg.
Amíg a külvilágból várjuk a mennyei mannát, addig csak két tenyerünket összetéve könyörgünk. Kérünk, könyörgünk, koldulunk..
A szeretet, a lelki béke bent lakozik a szívünkben. Illúzió csupán, hogy bárki más birtokolná.
Ha azt akarjuk, hogy a párunknak vagy a gyerekünknek mi legyünk a legfontosabbak, akkor meggátoljuk őket abban, hogy önMAGuk lehessenek.
Minden ember között kötelék van. Ezek nem vastag hajós kötelek, hanem vékony, akár a cérna. Minél erősebben kapaszkodunk egy másik emberbe, annál jobban feszítjük a húrt, ami szorul, vág, gúzsba köt. Lógunk rajta, könyörögve a másiknak, hogy cipeljen, húzzon minket is. Sőt! Emeljen is fel és tegyen is boldoggá.
Ha mi magunk meg tudunk állni a saját lábunkon, és megtiszteljük a másikat azzal, hogy ő is saját maga legyen, és akár el is mehet, az az igazi szeretet. Amikor a kötelék laza, a két ember tud táncolni. Egyedül is, engedve, hogy a másik más ritmusra lépjen, és ha a két fél úgy dönt, hogy közösen táncol, közösen lépnek az maga a csoda. Az egy hatalmas ajándéka az Életnek.
Ez az egyensúlyozás egy Életre szól, nap, mint nap meg kell találnunk a saját ritmusunkat, a saját zenénket, amit élvezünk és nézni, ki táncol velünk. Ha jól csináljuk más is akar velünk táncolni, mert érzi, hogy mellettünk ő is járhatja a saját táncát, nincs rákényszerítve a másik ritmusa, akarata.
Soha nem gondolhatjuk, hogy egy kapcsolat egy életre szól. Minden nap lehet bele szeretetet tenni, mert nem tudhatjuk melyik az utolsó közös nap, óra, perc.. Ha ezeket az együtt töltött perceket, napokat, éveket önmagunkhoz hűen éljük és engedjük, hogy a másik is így tegyen, akár életre is szólhat, de soha nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Csak a ma van, a jelen pillanat.
Ha most azon görcsölünk, hogy a másik el ne menjen, el ne hagyjon, vagy merjen saját baráti kört, hobbit kialakítani, akkor a lényeg porlad el a kezünkben.
A másoktól való szeretetkoldulás helyett adjuk meg azt magunknak.
A munkánkat kötelességből végezzük vagy beleadjuk, amit az adott pillanatban lehet? Tiszteljük magunkat az elvégzett dolgokért? Vagy természetesnek vesszük, hogy megszakítjuk magunkat? Megjutalmazzuk magunkat érte? Megsimítjuk a lelkünket, hogy ügyes vagyok, erős vagyok, gyengéd vagyok, stb? Megadjuk magunknak a figyelmet?
Az energia oda áramlik, ahova a figyelem.
Ha a vélt / valós hiányosságainkra koncentrálunk, akkor más is oda fog fókuszálni.
Ha a szépséghibáinkra, akkor más is azt veszi először észre.
Ha a szeretet hiányára koncentrálunk, amit “nem kapunk meg másoktól”, akkor csak még többet generálunk a hiányból.
Legyünk hálásak mindenért, amit kapunk, és adjunk magunknak is minél többet. Töltődjünk fel, simuljunk ki és a külvilág is mást lát majd belőlünk, olyan embert, akinek jó a közelében lenni, akivel jó együtt táncolni…
OSHO ZEN TAROT: Nagy Arkanum
I. Lét
Ez a meztelen alak a tökéletességet szimbolizáló lótuszlevélen ül, és az éji égbolt szépségében gyönyörködik. Ő tudja, hogy az “otthon” nem egy fizikai hely a külvilágban, hanem az ellazulás és elfogadás belső minősége. A csillagok, a sziklák, a fák, a virágok, a halak és madarak – mind-mind a testvéreink az élet táncában. Mi, emberek hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, miközben a saját, mindennapi céljainkat hajszoljuk, és hisszük, hogy meg kell harcolnunk azért, amire szükségünk van. De különállóságunk érzete valójában csak egy illúzió, melyet elménk kicsinyes gondolatai teremtenek.
Itt az idő, hogy szembenézz azzal, vajon megengeded-e magadnak, hogy elfogadd azt a kivételes ajándékot, hogy “otthon” érezheted magad, akárhol is légy. Ha igen, ne mulaszd el az alkalmat: ízleld meg ezt az ajándékot, hogy elmélyülhessen benned, és veled maradhasson. Ha azonban nem vagy képes elfogadni ezt, és úgy érzed, az egész világ téged üldöz, akkor állj meg egy kicsit. Sétálj egyet ma este, és gyönyörködj a csillagokban.
Te nem véletlenül vagy itt. A létnek szüksége van rád. Nélküled a létből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni. Ez ad neked méltóságot: az egész lét hiányolna, ha nem lennél itt. A csillagok, a Nap, a Hold, a fák, a madarak, a Föld – a világon minden érezné, hogy valahol egy pici vákuum van, és ezt az űrt rajtad kívül senki más nem töltheti be. Az, hogy a léthez tartozol, és hogy a lét szeret téged, hihetetlen örömöt, megelégedettséget ad. Amint megtisztulsz, látod, hogy minden irányból csak hatalmas szeretet árad feléd.
Oldal ajánlása emailben
X