Félelem – Nem akartam, hogy fájjon, jól akartam érezni magamat
2013 október 3. | Szerző: Bogyó Élete
A semmiből jött. Csak egy furcsa belső feszültség volt, amit nem tudtam megnevesíteni, nem tudtam honnan jön, mi okozza, csak azt, hogy valami nem stimmel. Nagyon nem. Feszít belülről. Először nem foglalkoztam vele, majd elmúlik alapon, elvégre nem lehet minden nap jó kedvem.
Aztán felébredtem éjjel. 2 órával később újra. Hajnali 5kor ismét. Feszített. Kezdett fájni is.
Ha valaki hozzám szólt, rá tudtam volna mordulni. Ideges lettem. Sírni kezdtem. Kijött, megnyugodtam, derűs mosoly, ezen is túl vagyok.
Néhány óra múlva kezdődött elölről. A sírással együtt járó mély fájdalom és az utána következő mély nyugalom úgy váltogatta egymást, mintha valaki azzal szórakozott volna, hogy kapcsolgatja rajtam a két gombot. Nem volt vicces.
Nem akartam, hogy fájjon, jól akartam érezni magamat, és igyekeztem elterelni a gondolataimat, abbahagyni a kattogást, mantráztam, mindent bevetettem, de a feszültség nőtt.
Ha jön a félelem (vagy bármi más) és ellentartunk, eltoljuk, nem akarjuk megtapasztalni, akkor annak energiát adunk és csak erősödik. Tovább tartunk ellen, tovább bujdosunk az élmény, tapasztalás ellen, még erősebb lesz. Ott ugrál körülöttünk, kiugrik olyan helyekről, amiről azt hittük jól letakargattuk régen. Olyan képek, élmények jöttek elő a múltból, amikről azt hittem már régen megbocsátottam, elfelejtettem, elengedtem. Aztán, amikor már nagyon elég volt feladtam.
Lefeküdtem a földre, ellazultam és hagytam. Gyere fájdalom. Nem tudom mi vagy, nem tudom honnan eredsz, de gyere. Itt vagyok, teríts le, annyira erősen ahogy csak tudsz. Gyere mindenestül.
Beugrott például, hogy féltékeny vagyok.
– Miért?
– Mert nem akarom elveszíteni, nem akarom, hogy valaki elvegye tőlem, hogy másé legyen.
Semmi sem a mienk. Pláne nem személyek (társ, szülő, gyermek, barát, stb), de a tárgyakat se visszük magunkkal, csak illúzió a birtoklásuk. Amikor éreztem, hogy nagyon nem akarom elveszíteni, és ez a félelem már már irreális szintre erősödött, akkor úgy döntöttem, hogy rendben nézzük meg miért fáj ez?
Elképzeltem a legrosszabb szenáriót, amit csak sikerült. Szörnyű volt. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, a mellkasom elszorult, alig kaptam levegőt.
– Gyere fájdalom. Hatoljunk a gyökeréig (a lélek olyan mélységig visz csak minket, amit még el tudunk viselni).
Azt éreztem, hogy megkattantam, a félelem csak ült rajtam, egyre hatalmasabb volt, csak sírtam sírtam. Mígnem elkezdett enyhülni. Végül elmúlt. Csak feküdtem ott lelkileg kimerülve, mintha 100 évnyi fájdalmat éltem volna meg fél órában, de jobb lett. Tudtam mosolyogni. Később még futólag beköszönt az emlékek közül az ide kapcsolódó, de már csak nyári szellőként.
Ugyanezzel a módszerrel 2 hétig tisztítottam magamat. Minden este boldogan feküdtem le, hogy megint szembenéztem valamivel, amit eddig rejtegettem, aztán másnap egy újabb csontváz ugrott ki a szekrényből. 2 hétig minden nap. Aztán az egész elcsitult. Pár nap után már nyugodtan készülődtem neki az élménynek, tudván, hogy utána jobb lesz, mint előtte.
Az első pár napban még az értelmem szeretett volna kapaszkodni valamibe a félelmekkel kapcsolatban, és találtam egy videót, amely nálam megnyomott néhány igen erősen fájó pontot, így ezt újra és újra játszottam a háttérben, miközben hagytam a fájdalomnak és a félelemnek, hogy randalírozzon bennem. Az X-ediknél már sikerülhet akár kívülről is figyelni az egészet (de ez ne azt jelentse, hogy nem engedjük bele magunkat mélyen). Jön, fáj, hagyjuk, de közben valahol tudjuk, hogy ez így rendjén van és az Igazi Önvalónkon nem változtat, az Van. Nem terítheti le semmi.
(A videó linkjét megosztom, de ez nyilván egyénfüggő, hogy kinél mi tapint rá fájó pontra:
http://www.youtube.com/watch?v=LljEYrFU93M )
Ha valamit elnyomunk magunkban (véleményünket, álmainkat, negatívnak kikiálltott tulajdonságainkat, stb), akkor azok mint egy seb elkezdenek gennyesedni és kifakadnak, főleg olyankor, amikor nem szeretnénk.
Van, aki nem csak az álmaitól, az életétől, bizonyos érzésektől fél, hanem magától a félelemtől is, mely ellenállással persze még többet teremtünk.
Most nyert számomra értelmet az a mondás, hogy a probléma ajándékot is hoz. Ezt eddig úgy értettem, hogy persze biztosan történni fog valami jó is utána. Persze.. Így viszont, hogy a problémát nem elrejtjük, hanem szembenézünk vele és az felszabadulhat, helyet, teret engedünk a szeretetnek, hogy beáramoljon a helyére. Ez az ajándék.
Ha jön, te teremtetted (félelemmel is teremtünk), eltolod mellyel energiát adsz neki és az megerősödve visszajön.
Ne meneküljünk, ne akarjunk megszabadulni tőle.
Átélni, lemenni a gyökeréig vagy amíg tudunk.
Félelem sokféle lehet: valami/valaki elvesztésétől, ragaszkodás, nem hinni benne, hogy tudunk akár jobbat teremteni, a befizetetlen számláktól, stb.
Ha meg szeretnénk nyitni a szívünket a szeretet elől, akkor megnyitjuk azt mindenféle érzelem előtt, mert a jó és rossz címkék emberi találmányok. A szív számára csak érzés van, és az Életnek a rossznak titulált érzelmek is részei. Be lehet zárni a szívet, hogy ne jöjjön be fájdalom, de azon az ajtón jönne a szeretetet is. A kockázat nagy, de az ajándék is.
Húztam egy Osho kártyát, és valahogy “véletlenül” ismét passzol 🙂
Kimerültség
Ennek az alaknak teljesen kimerítette az életenergiáját azon erőfeszítése, hogy fontosság-tudatának hatalmas és nevetséges gépezetét továbbra is üzemben tartsa. Annyira buzgón igyekezett, hogy “a dolgokat kézben tartsa”, és hogy biztosítsa: “minden a legnagyobb rendben folyik”, hogy végül teljesen elfelejtett pihenni. Ő nem engedheti meg magának, hogy játékos legyen. Ha egy időre maga mögött hagyná kötelezettségeit egy tengerparti utazás kedvéért, talán az egész építmény összedőlne.
Ennek a kártyának az üzenete azonban nem pusztán az, hogy munkamániás lehetsz. Az életünk összes olyan természetellenes, bevett rutinjáról szól, amiket azért gyakorlunk, hogy biztonságban érezhessük magunkat, és egyben jó távol tarthassuk a káoszt és a spontaneitást házunk tájától. Az élet nem valami üzlet, amit kézben kell tartani, hanem egy misztérium, amit meg kell élni. Itt az idő, hogy széttépd a blokkolókártyádat, megszökj a gyárból, és kirándulj egyet az ismeretlenbe. Meglátod, munkád is gördülékenyebben halad majd, ha pihenten térsz vissza.
“Aki lelkiismeretén keresztül él, megkeményedik. Aki tudatosságán keresztül él, az lágy marad. Miért? Mert ha elméletek szerint akarsz élni, akkor teljesen természetes, hogy megmerevedsz. Karakterré merevedsz. Folyton a hátadon kell cipelned a karakteredet. Ez a karakter pedig olyan, mint valamiféle páncél: védelmez, biztonságérzetet ad. A “lelkiismeretes” ember egész életét ebbe a karakterbe fektette. Minden élethelyzetre ezen a karakteren keresztül reagál, nem pedig közvetlenül. Akármit kérdezel tőle, neki előre gyártott válaszai vannak. Ilyen egy megkeményedett ember – nehézkes, ostoba, gépies. Talán egy jó számítógép, de nem ember: te csinálsz valamit, ő pedig egy jól bevált séma szerint reagál. Reakciói kiszámíthatók; olyan, mint egy robot.
A valódi ember spontánul cselekszik. Ha őt kérdezed valamiről, a kérdésedre spontán, élő választ kapsz, nem pedig egy mechanikus reakciót. Megnyitja szívét a kérdésed előtt, feltárja magát a kérdésednek, és a jelenben válaszol…”
Az alábbi pár pontot pedig akkor találtam, amikor épp a “hullámvasúton” ültem és két bőgés között voltam:
Hét lépés az ego befolyásának legyőzésére:
1. Ne érezd magad megbántottnak! Ami megbánt, az csak gyengít.
2. Szabadulj meg a győzelem kényszerétől! Nem a győzelmeid vagy a nyereségeid alkotják lényegedet. Légy megfigyelő, észlelj és élvezz mindent anélkül, hogy trófeát kellene nyerned. Amint kevésbé hajszolod e győzelmeket, egyre nagyobb számban fognak előfordulni életedben.
3. Szabadulj meg annak a kényszerétől, hogy mindig neked legyen igazad! Amikor a legjobban belemelegedtél egy vitába, tedd fel magadnak a kérdést: „Mi fontosabb, az igazam, vagy a boldogságom?”
4. Szabadulj meg a felsőbbrendűségi kényszeredtől! A valódi nemesség nem abban áll, hogy jobbak vagyunk valaki másnál, hanem hogy jobbá válunk régi önmagunknál.
5. Szabadulj meg a kényszertől, hogy mindig többet akarsz! A dolgok iróniája, hogy amikor már többé nem követelsz, a vágyott dolog bőséggel érkezik életedbe.
6. Hagyj fel azzal, hogy a teljesítményedből származtatod önazonosságodat!
7. Ne adj a híredre! Hírneved nem benned lakozik, hanem mások elméjében, ennél fogva egyáltalán nincs hatalmad felette. Azért tedd, amit teszel, mert belső hangod útmutatását követed.
♥ ♥ ♥
Forrás: Dr. Wayne W. Dyer – A szándék hatalma című könyv
Az egész Életet lehet biztosítani, “védőfelszerelni”, de vajon érdemes-e?
2013 szeptember 23. | Szerző: Bogyó Élete
Már régebben is olvastam ezt az összegfoglalót (többféle változatban) a „gyerekkoromról” (30 éves vagyok) a Facebook-on, de most valahogy újra elkerült:
“Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap, mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak..”
Érdekes, hogy röpke 20-30 év alatt mennyit változott a világ, és a mai „laza, fiatal felnőttek”, mindent másképpen akarnak csinálni, mint a „maradi, vaskalapos” szüleik. Mégis ezek a fiatalok korlátozzák be a saját félelmeikkel a gyerekeiket. Minden tevékenységhez védőfelszerelés, minden élen élvédő, gyermekzár, extra biztonság .
A saját gyerekkoromból nem emlékszem, hogy a lakás vagy az udvar át lett volna rendezve a kedvemért, mégis valahogy tudtam integrálódni a családba. Jó móka volt felfedezni a nagyok dolgait, minden karácsonyi szezont babáimmal együtt a fa alatt tölteni a sarokban, egész babaházat kialakítva a díszek éppen üres dobozaiból. Senki nem sipított, hogy leverem a mama üveggömbjeit (ami egyrészt pótolhatatlan, másrészt elvághatja a kezem, nyelvem, stb), senki nem aggódott, hogy megbök a fa tüskéje, esetleg kiszúrja a szememet a fém szaloncukor-kötöző. Ha egy gyerek bárányhimlős lett vitték a többit is játszani, mondván essenek túl rajta, erősebb lesz az immunrendszerük. Amikor a kertben a zöldborsó veteményesben hasaltam a sárban és úgy ettem a friss, édes golyókat vagy az epret és egyéb gyümölcsöt mosás nélkül (hozzáteszem, azóta sem mosom meg a boltit sem…) Apukám meg is dicsért, hogy kell is az az évi 5 kg kosz (nem tudom hogyan számolta ki 🙂 ) a szervezetnek, hogy erős legyen. Szinte egész évben volt a szabadban játszanivaló, ha beleestem egy patakba, hazamentem kaptam tiszta, száraz ruhát és mehettem vissza játszani. Nem ismerek senkit a korosztályomból, aki bukósisakban tanult volna meg biciklizni és ebből bármi komoly kára származott volna. Horzsolások, törések igen, de ezek hozzátartoznak az Élethez.
És felnőttem. Egészségesen, nem hiányoztam annyit az óvodából, mint mostanában a gyerekek, mert nem érte a szervezetemet meglepetésként, hogy más gyerekek is vannak a Földön az enyémtől eltérő immunrendszerrel.
Ma már mindent szuperbiztonságossá akarunk tenni. Korlátok közé szorítani azt, amit lehetetlen.
A sok félelem, ami „jajjistenemmileszha” felkiáltással karöltve bekorlátozza a gyereket, és minden játékot beszabályoz, korlátok közé szorít, egy dolgot vesz el a gyermektől, az örömöt. Az önfeledt szórakozást, a játék és a gyermekkor lényegét. Minden ember megtanul minden leckét, de ha elzárjuk előlük ezt a játékos formában történő tanulást, később az Élet tanítja meg neki és az jobban fog fájni. Akkor már nem lesz Anya és Apa, akik esernyővel, 20 kg-os elsősegélytáskával, „lélekápoló” jutalomfalattal rohan a megmentésére. Lesz viszont hisztis, gáncsoskodó kolléga, influenzajárvány, pofon az óvodában, iskolában, és ezer „szörnyűséges” veszély. A széltől is óvott gyermek pedig ott áll és csodálkozik, hogy ez a világ? Ezt eddig nem látta, hiszen takarták a szülei, nehogy sérüljön testileg, lelkileg, és 20 év búra alatt eltöltött élet után nagyobbat tud csattani a pofon, ami elől lehet a másik 20 éves mosolyogva félreáll, mert tudja, hogy jön, vagy tudja mit kezdjen vele.
Mindenkinek vannak félelmei, és most nem az extrém fóbiákra gondolok, hanem a mélyben húzódóakról, amik így vagy úgy, de megnyilvánulnak a mindennapokban. Mi lesz, ha nem szeret? Mi lesz, ha nem szeret örökre? Mi lesz, ha kirúgnak? Mi lesz, ha nem lesz hol laknom? Mi lesz, feltörik az autót? Mi lesz, megcsúszunk a jégen? Mi lesz, ha megbetegszünk? Mi lesz, ha…?
A fogyasztói társadalom jól ismeri ezeket a félelmeket, és épít is rájuk. Vedd meg ezt, mert ezzel nagyobb biztonságban leszel Te, a családod, stb. És az emberek megveszik. Nem a terméket. Nem az a lényeg, hanem a biztonságot. És fellélegeznek, hogy de jó, ez kivédve, szuper vagyok!
Aztán a szemük sarkában már meg is látják az újabb veszélyforrást! Mi lesz ha a gyerek valami koszhoz ér? Valamihez, ami nem illő az ő szupertiszta, babaillatú mancsához? Valami hatalmas, az életét is veszélyeztető veszedelem! Mossuk meg neki fertőtlenítős szappannal, és a kézmosások között is töröljük meg alaposan nedves törlőkendővel, nehogy bármi ragacs legyen rajta, még a végén elfertőződik, vagy neadjisten ilyen mocskosan a szájába veszi a kezét! Aztán amikor a gyerek később nem eszi meg a „ragacsos” ételeket, nem nyúl bele a tortába (pedig az egész család megfeszülten várja, hogy majd belecsap boldogan, önfeledten és keni mindenhova, jön a döbbenet, hogy a gyerek se bele nem nyúl a ragacsos valamibe, amitől állandóan féltik, se nem önfeledt, mert vele nem közölte senki, hogy na ott abban az 5 percben, amíg a fotó készül gyerek lehet) a szülő pedig nem érti. Abba pedig kevesen gondolnak bele, hogy a törlőkendős (vegyszeres) kezét nyalja a gyerek, az sem jobb..
A növekvő allergiások száma is jelzi, hogy az immunrendszer mi mindentől fél, mivel mi mindent nem ismer és amint találkozik valami ismeretlennel veszélyt jelez. Ez lélek szinten is igaz, a meg nem élt élethelyzetek, életesemények „hiányoznak” és ha később találkozunk velük félelmet, allergiát okozhat.
Az emberi félelem végtelen tud lenni. Ha az egyiket kontrol alá vontuk, jön a másik, a következő és így tovább. Minden napra jut valami, amit biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá akarunk tenni. Az egész Életet lehet biztosítani, védőfelszerelni, de vajon érdemes-e?
Nem veszik el valami út közben? Az öröm, a lazaság, a nyugalom?
A félelem még több félelmet szül. A nyugalmat félelmen keresztül soha nem fogjuk elérni. A félelemmel, az aggódással pont oda irányítjuk a figyelmet, az energiát, amit legszívesebben terepszínűre festenénk, hogy biztonságban el legyen rejtve. Ezzel a félelem tárgyát magunkhoz vonzzuk, ami beigazolja, hogy „ugye jogosan féltem”, és folytatjuk a harcot.
Ebből a körből csak úgy lehet kilépni, ha nem félünk. Ha abbahagyjuk. Ha most épp zakatol valami bennünk, akkor az elkövetkező 10 percet lehet a félelem kiküszöbölésén tölteni, aggódni, hogy mi lesz ha, … vagy lehet a következő 10 percet tölteni olyasmire gondolva is, ami örömet okoz. A következő 10 percnyi gondolatunk valahol meg fog jelenni a Teremtésben, valamit be fogunk vonzani belőle. Érdemes elgondolkodni, hogy melyiknek örülnénk jobban. Aztán ezt a 10 percet fokozatosan ki lehet terjeszteni az egész Életünkre.
A félelmeket viszont nem elnyomni kell, hanem megismerni. Ha csak elnyomjuk, akkor újra és újra utat fog magának törni, és behálózza az Életünket, irányítani fog minket. Ha viszont felismerjük a gyökerét, és belátjuk, hogy igen, ettől félek, akkor már nem tud rettegésben tartani, mert ismerjük. A szembenézés sokszor nehéz, és általában fájdalmas, viszont ha a felszakadt seb begyógyul, utána sokkal könnyebb lesz. Minél jobban kitisztítjuk azt ami a hátunk mögött van, annál inkább tudunk rá támaszkodni, amikor szükség van rá.
Húztam egy OSHO kártyát a témához („véletlenül” megint passzol):
Tűz 10.: Elfojtás
Az alak ezen a kártyán rendesen belegabalyodott az őt körülvevő kötelekbe. Belső fénye még mindig ragyog, ám teljesen elnyomta saját életerejét azzal, ahogy oly sokféle követelésnek és elvárásnak próbált állandóan megfelelni. Minden képességét és meglátását feláldozta azért, hogy elfogadtassa magát ugyanazokkal a külső erőkkel, melyen bebörtönözték. Ha valaki elnyomja természetes energiáit, veszélybe kerül; a kép szélein látható repedések egy közelgő vulkánkitörést sejtetnek.
E kártya valódi üzenete, hogy ennek a várható kitörésnek minél előbb találnunk kell valamilyen csillapító levezetést. Akármilyen stressz vagy feszültség keletkezik benned, nagyon fontos, hogy mindig találj valamilyen módot levezetésükre. Püfölj egy párnát, ugrálj föl-le, menj el egy kietlen helyre és ordíts bele a pusztaságba – csinálj bármit, ami felrázza az energiáidat, és ezzel újra biztosítja szabad körforgását. Ne várd meg, amíg bekövetkezik a katasztrófa.
“A szanszkrit álaja vigjan jelentése: az a hely, ahová az elfojtásaidat besöpröd – vannak dolgok, amiket meg szeretnél tenni, de társadalmi helyzeted, kultúrád, civilizációd nem engedi meg, és ezért besöpröd őket a szőnyeg alá. De ezek a dolgok egyre csak gyűlnek ott, és rendkívül közvetett módon befolyásolják a cselekedeteidet, az életedet. Közvetlenül nem szembesülsz velük, mert sötétségbe kényszerítetted őket, de elméd sötétebbik fele állandó befolyással van viselkedésedre. Ez nagyon veszélyes; azt a rengeteg tiltást mind magadba zárni nagyon veszélyes. Amikor ez az állapot elér a csúcsára, az ember megőrül. Az elmebetegség nem más, mint az a pont, ahol az embert többé már nem képes megfékezni ezeket az elfojtásokat. De míg az őrületet elfogadhatónak tartják, a meditációt nem – pedig egyedül a meditáció teheti az embert normálissá.”
Érzelmi függőségek (anya-gyerek, barátság, párkapcsolat)
2013 október 9. | Szerző: Bogyó Élete
Az utóbbi napokban több irányból jön velem szembe, illetve élem meg az érzelmi függőséget és annak különböző szintjeit.
Egy barátság megpattanásával kezdődött. Mi voltunk a “forevertogether (örökkönörökkéegyütt)”. Normális párkapcsolat híján szinte mindent megbeszéltünk (napi minimum 1 óra, plusz egész napos Viber közvetítés), egymás minden lélegzetvételéről tudtunk, minden felmerülő “problémát” kielemeztünk, és bármi is lesz, mi mindig itt leszünk egymásnak.. Emellett vártuk az “Igazit”, aki “belefér” ebbe a kapcsolatba. Kezdtek elmosódni a határok a az Én és a Mi között. Kialakult bennem egy feszültség, amit nem értettem honnan jön, mi okozza. A barátság, mint kiváltó tényező fel sem merült bennem. Az dübörgött bennem, hogy ez nem az Én Életem, az nem az Én Életem.. Mígnem egyszer csak egy jelentéktelen dolog miatt összeszólalkoztunk (soha előtte 17 évig nem volt ilyen), és nem beszéltünk napokig. Megkönnyebbültem. Továbbra is szeretem, de erre a fajta érzelmi függőségre nincs szükségem, megfojt.
Ma olvastam egy cikket a gyermek leválásáról:
http://divany.hu/poronty/2013/10/01/engedd_levalni_a_gyereket/
Rájöttem, hogy nekem is lelkifurdalásom van, amikor egy nap nem hívom fel Anyukámat. Apukám meghalt, és én vagyok neki a minden. Mindenben lehet rá számítani, másrészről viszont tudom, hogy neki csak én vagyok.
A felnőtté válás fontos lépcsője, amikor kialakítjuk a saját határainkat, saját életünket. Aminek részei a barátok, hobby, iskola/munka, stb. A saját vélemény, a saját határok. Tudni kell nemet mondani, mert lehet, hogy másoknak mondott nem, egy igen saját magunkra.
Akkor tudjuk a legtöbbet adni is, amikor van miből. Amikor mi kiforrott személyiségek vagyunk, önállóak, nem függünk senkitől, mert akkor a másikba nem kapaszkodunk, nem tőle várjuk, hogy boldoggá tegyen, hanem mi magunk elegek vagyunk ehhez. Boldoggá tudjuk tenni magunkat, vannak olyan elfoglaltságok, amik feltöltenek és amit szívesen csinálunk, tudunk és szeretünk egyedül is lenni. Amikor pedig valakivel vagyunk (barátunkkal, párunkkal, gyerekünkkel, szülőkkel, stb) akkor az egy extra, egy fűszer az életben, de nem létszükséglet és nem a másik vállára tesszük rá a boldogságunk, és jól létünk terhét, mert ez a teher agyonnyomja a kapcsolatokat.
Fontos minden kapcsolatban, hogy azért legyünk a másikkal, mert azt élvezzük és emel és nem alakítunk ki a másikban lelkifurdalást ha az jól meri érezni magát nélkülünk, ha épp nem ír, nem hív vagy nem jön. Attól mert nem úgy szeret ahogy azt mi elvárjuk, még nem jelenti azt, hogy nem szeret szíve minden szeretetével.
Engedjük el a másik kezét, merjen a gyerek nélkülünk is boldog és kiegyensúlyozott lenni, engedjük a párunkat/barátainkat nélkülünk is élni, létezni. Ha az amit mi adunk jó nekik, úgyis jönnek, ha nem jó nekik, akkor zsarolással és sértődéssel nem fogjuk vonzóbbá tenni. A saját boldogságunkért mi vagyunk a felelősek és senki más. Minden ember, aki bármi okból velünk van, egy ajándék. Ne vegyük készpénznek és pláne ne legyenek elvárásaink, hogy mit kellene, hogy tegyenek értünk. Tegyük meg azokat a dolgokat mi magunknak. Ha jól csináljuk, akkor vonzani fogjuk azokat az embereket, akiknek szintén az a jó.
Egyedül jöttünk erre a világra, egyedül is távozunk. A köztes időben pedig minden emberi kapcsolat, minden mellénk szegődött ember egy ajándék. Bánjunk is vele úgy.
Oldal ajánlása emailben
X