„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
2013 szeptember 28. | Szerző: Bogyó Élete
Ismerjük a karma fogalmát. Amit teszünk, mondunk, gondolunk az előbb utóbb visszatalál hozzánk.
Ezt első körben könnyű úgy értelmezni, hogy amit másokkal teszünk, azt vissza is kapjuk majd valahonnan. El is indul egy igyekezet, hogy ne bántsunk másokat, sokszor magunkra gondolva, hogy nekünk se esne jól, és egyre többször csak a másik örömére teszünk meg dolgokat. Elfogadjuk, hogy ő is ember, neki is megvan a sorsa, sebei, félelmei.
Mégis sokszor előfordul, hogy nem azt kapjuk „vissza” amire számítunk.
„De hát én csak jót adok neki”
„Elfogadom, hogy hozott minta, séma alapján cselekszik.”
„De hát én annyira figyelmes vagyok, lesem minden gondolatát.”
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
stb
Aztán valahogy „nem azt kapjuk, amit megérdemlünk”.
Pedig pontosan azt kapjuk. Mindenki megkapja, ami neki jár, legyen az „jó” vagy „rossz”.
Nemcsak az számít, hogyan bánunk másokkal, hanem az is, hogyan bánunk magunkkal.
Szeretjük és tiszteljük MAGunkat? Teszünk naponta olyan dolgot, ami csak úgy jó a lelkünknek?
Tudunk nemet mondani? Van, hogy azzal, hogy nemet mondunk valakinek igen-t mondunk saját magunknak.
Ha másoknak élünk, ha mások döntik el helyettünk hova mehetünk, mit csináljunk a „szabadidőnkben”, hogyan viselkedjünk, mit mondjunk, akkor átadjuk az életünk feletti jogot másoknak. Ezzel nem mások iránti tiszteletünket mutatjuk ki, csupán a félelem vezérel, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor a másik elhagy, elmegy. Lehet. Talál másik rabszolgát.
Ha mi nem teszünk magunkért semmit, nem szeretjük és tiszteljük magunkat, más sem fog.
A változás nem kívülről indul el, hogy majd ezt meg ezt még megteszem neki, aztán majd biztos jobban fog szeretni és tisztelni. Nem fog. Amíg mi nem tanuljuk meg saját magunk tiszteletét, a külvilág sem fogja.
Sokan az életük feletti hatalmat kényelemből adják át. Ha nem döntünk semmiben (mert a másik nem „engedné”), akkor egy hatalmas illúzióban vagyunk. Nem döntünk, nem kell felelősséget sem vállalnunk érte, ami nagyon kényelmes, lehet viszont szidni a másikat, hogy nekünk nem tetsző módon irányítja a mi életünket. Ha ez beindul, nehéz kiszabadulni a körből, az önsajnálatból, és a másikra való mutogatásból. A mi életünk hozzánk tartozik, és csak rajtunk áll, hogy sajnálgatjuk magunkat, várjuk a megváltást vagy kiállunk magunkért.
Ez nem kell, hogy harc legyen. Nem kell, hogy valaki győzzön, mert az a másik alulmaradását jelentené. Egyszerűen lépésről lépésre ki kell alakítani a saját határainkat, és tiszteletben tartani azt.
Ha valaki megszereti saját magát, megszereti a világ is. Ha valaki tiszteli saját magát, tisztelni fogja a világ is. Ha valaki szereti az Életet, az Élet is szeretni fogja.
Rajtunk áll, hogy kilépünk-e az önsajnáló mártírlétből, vállalva az átállással járó fájdalmakat, könnyeket.
De a döntés a mi kezünkben van. Nem máséban. Amíg azt gondoljuk, hogy bármilyen témában a másiké a döntés a mi életünkre vonatkozólag, emlékezzünk, hogy ezt a döntést mi ruháztuk át, mi mondtunk le saját magunkról, és nézzünk olyan szemmel a másikra, hogy ő legalább döntést hoz. Jót vagy rosszat, mindegy, de dönt. Vállalja a felelősséget.
A saját életünkért való teljes felelősség vállalása a felnőtt életbe vezető egyik lépcsőfok, mégis sokan kihagyják az életükből. Leélik úgy az életüket, hogy a szüleik után a párjuknak adták a jogot és egyben a felelősséget, hogy döntsön helyettük. Gyermekként lehetett a szülőkre haragudni, mert nem vittek el az Állatkertbe vagy a strandra, most a párunkra “ugyanezért”. Mi magunk is elmehetnénk az Állatkertbe, ami esetleg járhat a másik megorrolásával, de kényelmesebb lehet nem menni viszont haragudni a másikra.
Ha van egy álmunk arról, hogyan szeretnénk élni, mit szeretnénk csinálni és úgy érezzük a “másik felünk” nem engedi azt, akkor megsértődünk a másikra, mert “nem engedi” vagy nem csinálja, nem jut eszébe magától, és ezzel újabb és újabb szögeket verünk a párkapcsolat koporsójába, ami így előbb utóbb elkészül. Kialakul egy verseny, hogy mivel “Ő nem engedett meg valamit” vagy “neki nem jutott eszébe magától egy program” és majd valahol mi is jól betartunk neki. Aztán Ő is folytatja a szerintünk hibás döntéshozatali programját, mi meg újabb apróbb dologban tartunk be neki, csak, hogy “egyenlőség” legyen. Ezt viszont én már nem párkapcsolatnak hívom.
Olyan ez, mint a birkalét. Sokan vannak, melegen tartják egymást, és mennek az irányítás után. Ez is lehet választott formája az életünknek, viszont akkor fogadjuk el az ezzel járó dolgokat (pl. nem mindig tetszik az, amit nekünk szánnak).
Ha úgy döntünk, hogy saját kezünkbe vesszük az életünket (ez nem jelent szakítást, család elhagyását), csak a saját terület kijelölését, amit mi tisztelünk, előbb utóbb más is fogja. Tegyünk saját magunkért. Ne azért, hogy ezzel jól megmutassuk a másiknak, hanem, mert a lelkünk nyugalomra vágyik (a magunkra erőltetett, lemondó beletörődés nem nyugalom). Ha mi szeretetet teszünk a kapcsolatba, akkor az a kapcsolaton is meg fog látszódni. Ha elvárunk valamit ezért a “szeretetért”, figyelemért cserébe, akkor pedig nem is adtunk semmit igazából, így ne csodálkozzunk ha vissza is ugyanennyit kapunk. Ilyen a karma 🙂
Minden kapcsolatra igaz, hogy amit mi szívből beleteszünk, azt kapjuk vissza. Ez igaz barátságra és párkapcsolatra is. Ha valakinek (testvér, barát, szomszéd, kolléga) teszünk valami vagy adunk valamit és előre elképzeljük, hogy majd milyen boldogan reagál, örülni fog neki, de minimum értékeli, akkor nem “ajándékot” adtunk, hanem elvárást. Elvárjuk, hogy úgy reagáljon, örüljön, ahogy mi akarjuk. Majd jól megsértődünk, de minimum zokon vesszük ha nem. Ha azt akarjuk, hogy az emberek úgy fogadjanak el minket, ahogy vagyunk, akkor nekünk is úgy kell elfogadni őket, ahogy vannak. A saját életükkel, saját reakciójukkal, saját csomagjukkal. Nem dolgunk senkit “megmenteni”, mert szinte biztos, hogy van mit csiszolnunk a saját jellemünkön is.
Amit tehát kapni szeretnénk az Élettől, azt nekünk kell adni. Sokat. Majd visszajön hozzánk, de az is lehet, hogy nem attól, akinek adtuk. Az Életünk rajtunk áll. Sajnálatba süppedünk, másokat hibáztatunk, mások életét elemezzük, mások hibáját helyezzük nagyító alá vagy pedig belenézünk a tükörbe, és őszinték leszünk magunkhoz, felállunk és elkezdjük azt adni a világnak, ami nekünk is jól esne. Őszintén. Nem mártírkodva. Szívből, szeretetből.
Húztam egy OSHO kártyát is, “véletlenül” ismét passzol 🙂
Víz 6.: Az álom
Egy varázslatos estén egyszer majd találkozol a lelki társaddal: azzal a tökéletes emberrel, aki minden igényednek megfelel majd, és valóra váltja minden álmodat. Igaz? Nem! Az efféle fantáziálgatás – amiért a dalszövegírók és a költők annyira odavannak – az anyaméhről megmaradt emlékeinkben gyökerezik. Ott még akkora biztonságban voltunk, és annyira “egyként” éltünk édesanyánkkal, hogy nem csoda, ha egész életünk során visszavágyódunk oda. De a nyers valóság az, hogy ez egy gyerekes álom. Bámulatos, ahogy a realitás dacára mégis olyan csökönyösen ragaszkodunk hozzá.
A világon senkinek nem kötelessége – legyen az akár a jelenlegi párod, akár jövőbeli, megálmodott partnered -, hogy tálcán kínálja neked a boldogságot. Még ha akarná, se tudná ezt megtenni. A valódi szerelem nem szükségen és függőségen alapszik. Az igazi szerelem a belső gazdagságunk és érettségünk eredményeképpen jelenik meg. Akkor már annyi szeretet van bennünk, hogy a szerelmek maguktól jönnek utánunk.
“Hosszú korszakokon át, újra és újra elmondták már ezt… az összes vallásos ember ezt mondogatta: “Egyedül érkezünk ebbe a világba, és egyedül is távozunk.” Minden összetartozás illúzió. Az összetartozás ideája azért jelenik meg bennünk, mert egyedül vagyunk, és ez fáj. Mi az egyedüllétünket együttlétbe akarjuk fojtani… Ezért olyan fontos nekünk a szerelem. Próbáld megérteni a dolog lényegét. Általában azt gondolod, azért szerettél bele valakibe, mert az illető gyönyörű. De ez nem így van. Az igazság az, hogy azért leszel szerelmes, mert képtelen vagy egyedül maradni. Ezért menekülsz, ezért próbálsz valahogy kitérni önmagad elől. Vannak, akik nem emberekbe, hanem a pénzbe szeretnek bele. Ők a pénzt és a hatalmat kezdik hajkurászni, aztán politikus lesz belőlük. Ez is csak egyedülléted elkerülését szolgálja. Ha megfigyeled az embert, ha alaposan megfigyeled önmagad, meg fogsz lepődni – az ember minden tevékenységét visszavezetheted egyetlen egy kiindulóponthoz. Ez pedig nem más, mint az egyedülléttől való félelem. Minden más csupán kifogás. Az igazi ok, hogy nagyon egyedül érzed magad.”
Mélypont – „Ha padlón vagy legalább szedj fel valamit”
2013 szeptember 27. | Szerző: Bogyó Élete
Innen legalább már csak felfelé vezet az út.
„Ha padlón vagy legalább szedj fel valamit”
“Láttad már, ahogy elmúlik az éjszaka? Még a mindennapi dolgokat is csak nagyon kevesen veszik észre… Láttad már, ahogy az este közeledik? Találkoztál már az éjszakával és hallottad már a dalát? Láttál már gyönyörű napfelkeltét? Mi úgy viselkedünk, mintha vakok lennénk. Egy ilyen csodálatos világba születtünk, és mégis saját nyomorúságunk kis pocsolyájában tengetjük az életünket. Az már jó ismerősöd, így még ha valaki ki is akar rángatni onnan, te ellenállsz. Nem akarsz kikerülni a nyomorúságodból, a szenvedésedből. Pedig annyi öröm vesz körül mindenfelől… mindössze annyit kellene tenned, hogy észreveszed és részt veszel benne, nem csak kívülről figyeled!
A filozófia csak spekuláció, a zen viszont részvétel – vegyél részt az éj elmúlásában, vegyél részt az este eljövetelében, ragyogj együtt a csillagokkal, lebegj együtt a felhőkkel. Tedd a részvételt életstílusoddá, és az egész létezés egyszerre akkora öröm, olyan eksztázis lesz… Álmodni se tudnál ennél csodálatosabb világegyetemet.”
/Osho/
Jó dolog, ha az ember elkezdi felfedezni, hogy nem tökéletes. Hogy a külvilág a saját belső világának a kivetülése. Amikor elkezd nem másokat hibáztatni, hanem meglátja saját magában az adott tulajdonságot, mintát és azon dolgozik és nem a másiknak osztja az észt. Jó dolog ha az embernek vannak a tarsolyában olyan gyakorlatok és technikák melyek segítenek ha felkavarodik minden. Jó dolog a belső hisztiket és párbeszédeket megfigyelőként nézni, legbelül mégis nyugodtnak maradni. Jó dolog Tolle, Osho szavait olvasva megnyugodni. Jó dolog pont ott kinyitni egy könyvet, ahol a feltett kérdésre van a válasz. Jó dolog megtapasztalni Istent. Jó dolog Vele beszélgetni és érezni a mindenhol jelenlévő erejét, szeretetét. Jó dolog levetkőzni olyan tulajdonságokat, amikről korábban nem hittem, hogy sajátom, mióta rájöttem, hogy igen, mégis könnyebb az életem és már a külvilágból sem köszön vissza. Jó dolog egyre több kedves, segítőkész emberrel találkozni. Jó dolog, amikor minden a helyére kerül, csak mert ráhagyjuk végre a Felső „vezetésre”, ahelyett, hogy a korlátolt (nem pejoratív értelemben) Egónk irányítana. Jó dolog érezni 4 év jóga után az energiát a testemben, fizikailag érezni a csakrákat. Jó dolog a felragyogó napsugarat élvezni, amikor világbéke hangulat van. Jó dolog, hogy minden kérdésre jön válasz. Jó dolog, hogy mindig van következő lépés, és mindegyik előrevisz.
Sorolhatnám még mi minden jó dolog történt/történik velem az elmúlt több, mint 4 évben, mióta elkezdtem a korábbiaktól eltérő dolgokra irányítani a figyelmemet. Illetve mióta beleverték az orromat, hogy vegyem már észre.
Rengeteget tanultam, tapasztaltam az elmúlt években, és az egyik leghatékonyabb eszköznek a Hellinger-féle családállítást találtam. Láttam sok drámát, sok élettörténetet. Minden családnak megvan a saját sztorija, a saját titkai. Tanultam általa tiszteletet, rendet. Tapasztaltam olyan dolgokat, amiket elmondani felesleges, mert hihetetlennek tűnik, kipróbálni kell. Láttam csodás gyógyulásokat. Évekig elnyomott dolgokra láttam rá, szabadultam fel általa. Kisírtam korábban el nem sírt könnyeket.
Viszont amikor az ember lánya rákap az ízére és egyik sebet tépi fel a másik után, és még mindig csak azt látja, hogy jé ott egy másik, meg itt is van még „kosz”, ott is van egy kis „piszok”, akkor könnyen elszalad a ló. Mindenki életében vannak feldolgozásra, elengedésre váró dolgok. Ezekre jó ránézni, feloldozni, megkönnyebbülni.
Én viszont beleestem abba a hibába, hogy tavaly fél évig hetente jártam, idén már „csak” havonta. Annyi sebet téptem fel, annyi szemetet kevertem fel, hogy mire az egyik begyógyulhatott volna, már vérzett a másik. Ezzel a tempóval elkerülhetetlen, hogy az ember rövid idő alatt rengeteg „hibájával” szembesül, azokat tudatosítja, és hiába old meg egyet, hat másik bukkan fel a mélyből.
Soha nincs vége.
Hogyan szeressem MAGamat ha annyi hibámat láttam, éreztem, tapasztaltam, hogy megszámolni sem tudom (és nem is merem)? Ha minden hibámat nagyítóval bámulom, és ha valamelyik „pozitív” tulajdonságom előmerészkedik, arrébbhessegetem, hogy „ne most, épp blokkot/problémát oldok”.
Az Élet tele van szépséggel, jósággal, ha nyitottak vagyunk rá. Itt a tavasz, rügyeznek a fák, ébredezik a természet.*
Még egy családállításra elmegyek szerdán, aztán egy időre félreteszem. Élek. Nevetek. Játszok. Élvezem, hogy hálával van tele a szívem, hogy rámmosolyog a szerelmem, arcomba süt a Nap.
Higgy benne, hogy értékes vagy!
Tapasztald meg a szíved legmélyéről!
Amíg a külvilágból várod a megerősítést, addig koldus leszel, pedig az egész királyság a tied!
*Megjegyzés: a bejegyzést eredetileg márciusban írtam.
Egyéni felelősség
2013 szeptember 26. | Szerző: Bogyó Élete
Egyre többen ismerik fel, hogy az Életük tükörszerűen történik. Amit „kint” (család, munkahely, barátok vagy azok hiánya, stb.) látnak, az belőlük fakad.
Ha sokan nem tisztelnek, akkor bizony mi sem tiszteljük magunkat (és valószínűleg másokat sem), ha rendszeresen segítőkész, kedves emberekkel találkozunk, akkor magunkkal is kedvesek vagyunk. Mivel minden energia, így mindenki csak a saját rezonanciaszintjén / energiaszintjén / tudatszintjén lévő dolgokat tudja magához vonzani. Ha szeretnénk, hogy valaki igazán, mélyen, őszintén szeressen, akkor ezt magunkban kell először megteremteni. Amíg mi az első „hibánál” saját magunk dorgálásába kezdünk, addig a környezet sem fog minket elfogadni feltétel nélkül. Minden tanulásnak, így a tudatosodásnak is van gyakorlóidőszaka, amikor elméletben már jól megy, de gyakorlatban még becsúsznak gikszerek. Ez van, ha biciklizni tanulunk, ha tortát sütni, deriválni. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Anyukám szokta mondani, hogy „ismétlés a tudás anyja.”
Mégis könnyű azt hinni, ha valamit már megértettünk (nagyjából) az rögtön meg is jelenik az életünkben is. Kint. Aztán majd jól hat a belsőre is. Pedig kell az érlelődés, csírázási folyamat is. A szárnypróbálgatások. Amikor már néhány dolog, néhány fázis jól megy, aztán seggre ülünk. Ilyenkor kell az erő, hogy ne adjuk fel, hanem lássuk, ez is tanulás része. Minél többször esünk el és állunk fel, annál erősebbek leszünk, mert tudjuk, hogy volt már ilyen. Ez is elmúlik. Ilyen esetben sem kell pánikolni.
Ami most történik velünk az a múltbeli (tegnapi, még korábbi) gondolataink, érzéseink eredménye. Ha viszont mást szeretnénk vonzani, akkor ne toljuk el a jelenlegi tapasztalást, mert ezzel még több energiát adunk neki, hanem bólintsunk rá, hogy látlak, igen, köszönöm, hogy megmutatkoztál, te is a részem vagy. Ezért érdemes a rossznak ítélt dolgokat is magunkhoz ölelni, hiszen gyógyításra vágynak, azért jönnek elő. Minél előbb meggyógyul, annál előbb ad teret a szeretetnek és nyugalomnak az Életünkben.
Ha sokat fókuszálunk pozitív dolgokra, de valahonnan mindig előbukkan egy kisördög, aki az ellenkezőjét mondja, akkor a tudatalattink jelentkezik be. Nem ellenség, a mi részünk, múltunk eseményeinek, tapasztalatainak az eredménye. Ha pl mindig szegénységben éltünk, sokszor mondogattuk, hogy erre vagy arra nincs pénzünk, frászt kaptunk ha jött a gáz csekk, kínlódva adtuk át a pénzt a boltban, és magunkat már nem jutalmaztuk meg ezer éve, akkor a „Gazdag vagyok” mantrázása nem feltétlenül elég. Nem is haszontalan, hiszen valahogy el kell kezdenünk átírni azt a programot. A sok korábbi pénzzel kapcsolatos negatív élmény átlaga az a bizonyos kisördög. Az mondogatja, hogy igenis szegény vagy és igenis nem lesz erre vagy arra pénzed, hiszen eddig sem volt. Ez ugyanígy igaz a párkapcsolatra (és itt nem csak a van vagy nincsre gondolok, hanem a meglévő milyenségére is, mennyi benne a szeretet, tisztelet, megbecsülés), egészségre, bármire.
A tudatalatti tisztítására, a programok szeretetteljes feldolgozására vannak módszerek. El lehet dönteni kinek mi válik be, bár nem gondolom, hogy feltétlenül egy mellett kellene kiállni, én pl többet is alkalmazok.
Az egyik ilyen, amit már említettem és bővebben ki fogok fejteni majd az a családállítás. Nekem rengeteget segített, olyan blokkokat feloldott, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, mióta viszont felszínre kerültek és tisztultak, sokkal jobban érzem magam, változott a belsőm, csökkent bennem a félelemérzet, csökken, vagy mondhatjuk eltűnt az agresszió (eddig sem vertem meg senkit, de a felfortyanások, indulatos hibáztatások is ide tartoznak, mégha belül zajlanak is). Részletesen, majd egy későbbi bejegyzésben.
Külön fejezet lesz majd a hála gyakorlása.
Most viszont egy hawaii módszerről szeretnék írni, mely a teljes felelősségvállalásról szól. Nem csak az általunk létrehozott (kimondott, tett, stb) dolgokért, hanem mindenért, ami szembejön velünk. A mások problémájáért is.
Mivel minden össze van kötve láthatatlan módon, így ha magunkhoz vonzunk egy embert az adott problémával, viselkedéssel, akkor legyinthetünk, hogy az az ő csomagja. Mi csak nézzük elfogadóan (jobb esetben), és ezzel a mi részünk pipa.
Pedig ha odavonzottuk, akkor valami dolgunk van vele. Nem azt mondom, hogy az egész világ fájdalmát magukra vegyük, és újabb okot találjunk a mártírságra, a szenvedésre, a panaszkodásra. Tudatosítsuk, hogy igen belőlem fakad, és bennem is van egy ilyen rész, ami most megmutatkozott, és ha meggyógyítom, akkor felszabadul.
Ehhez el kell fogadnunk, hogy valamit tettünk, gondoltunk a múltban, ami miatt, az adott dolgot bevonzottuk.
Van egy hawaii módszer, ami ehhez 4 rövid mondatot használ:
Szeretlek. – A részem vagy (Elismerjük, hogy belőlünk fakad).
Sajnálom. – Eddig elfordultam tőled, nem akartam tudomást venni rólad, de már látlak.
Kérlek, bocsáss meg. – Ez egy kérés Istenhez / Felsőbb Énhez / Univerzumhoz (ki miben hisz), hogy segítsen az adott részt bennünk megtisztítani.
Köszönöm! – A hála „varázs”szava, amellyel elhisszük, hogy a gyógyító folyamat elindult, és megköszönjük.
Eleinte lehet, hogy csak gépies ismétlésnek tűnik, de idővel érezni is fogjuk a mögötte lévő dolgokat, és ezzel a hatása is felerősödik. Még mindig jobb, mintha a „nem sikerül, nem sikerül, nincs pénzem”, stb-t mantrázzuk.
Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsásd meg, ami bennem van és megteremtette / bevonzotta ezt a helyzetet. Köszönöm.
A módszer neve: ho’oponopono, és jelenleg az egyik legnagyobb tanítója: Dr. Ihaleakala Hew Len, aki ezzel a módszerrel meggyógyított egy egész őrültek házát. (Google-ban könnyen megtalálható a történet).
Illetve az ő legismertebb tanítványa: Mabel Katz (http://www.hooponoponoway.hu/)
Bagdi Bella megzenésítette, mely segíthet a hangolódásban:
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=kfTK60VE3sI
Illetve belinkelek még ide egy számomra kedves szintén hawaii „gyógyzenét” Yemaya Assessu Deva Premaltól:
http://www.youtube.com/watch?v=xlvF0qXttqA
Szép napot!
Az egész Életet lehet biztosítani, “védőfelszerelni”, de vajon érdemes-e?
2013 szeptember 23. | Szerző: Bogyó Élete
Már régebben is olvastam ezt az összegfoglalót (többféle változatban) a „gyerekkoromról” (30 éves vagyok) a Facebook-on, de most valahogy újra elkerült:
“Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap, mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak..”
Érdekes, hogy röpke 20-30 év alatt mennyit változott a világ, és a mai „laza, fiatal felnőttek”, mindent másképpen akarnak csinálni, mint a „maradi, vaskalapos” szüleik. Mégis ezek a fiatalok korlátozzák be a saját félelmeikkel a gyerekeiket. Minden tevékenységhez védőfelszerelés, minden élen élvédő, gyermekzár, extra biztonság .
A saját gyerekkoromból nem emlékszem, hogy a lakás vagy az udvar át lett volna rendezve a kedvemért, mégis valahogy tudtam integrálódni a családba. Jó móka volt felfedezni a nagyok dolgait, minden karácsonyi szezont babáimmal együtt a fa alatt tölteni a sarokban, egész babaházat kialakítva a díszek éppen üres dobozaiból. Senki nem sipított, hogy leverem a mama üveggömbjeit (ami egyrészt pótolhatatlan, másrészt elvághatja a kezem, nyelvem, stb), senki nem aggódott, hogy megbök a fa tüskéje, esetleg kiszúrja a szememet a fém szaloncukor-kötöző. Ha egy gyerek bárányhimlős lett vitték a többit is játszani, mondván essenek túl rajta, erősebb lesz az immunrendszerük. Amikor a kertben a zöldborsó veteményesben hasaltam a sárban és úgy ettem a friss, édes golyókat vagy az epret és egyéb gyümölcsöt mosás nélkül (hozzáteszem, azóta sem mosom meg a boltit sem…) Apukám meg is dicsért, hogy kell is az az évi 5 kg kosz (nem tudom hogyan számolta ki 🙂 ) a szervezetnek, hogy erős legyen. Szinte egész évben volt a szabadban játszanivaló, ha beleestem egy patakba, hazamentem kaptam tiszta, száraz ruhát és mehettem vissza játszani. Nem ismerek senkit a korosztályomból, aki bukósisakban tanult volna meg biciklizni és ebből bármi komoly kára származott volna. Horzsolások, törések igen, de ezek hozzátartoznak az Élethez.
És felnőttem. Egészségesen, nem hiányoztam annyit az óvodából, mint mostanában a gyerekek, mert nem érte a szervezetemet meglepetésként, hogy más gyerekek is vannak a Földön az enyémtől eltérő immunrendszerrel.
Ma már mindent szuperbiztonságossá akarunk tenni. Korlátok közé szorítani azt, amit lehetetlen.
A sok félelem, ami „jajjistenemmileszha” felkiáltással karöltve bekorlátozza a gyereket, és minden játékot beszabályoz, korlátok közé szorít, egy dolgot vesz el a gyermektől, az örömöt. Az önfeledt szórakozást, a játék és a gyermekkor lényegét. Minden ember megtanul minden leckét, de ha elzárjuk előlük ezt a játékos formában történő tanulást, később az Élet tanítja meg neki és az jobban fog fájni. Akkor már nem lesz Anya és Apa, akik esernyővel, 20 kg-os elsősegélytáskával, „lélekápoló” jutalomfalattal rohan a megmentésére. Lesz viszont hisztis, gáncsoskodó kolléga, influenzajárvány, pofon az óvodában, iskolában, és ezer „szörnyűséges” veszély. A széltől is óvott gyermek pedig ott áll és csodálkozik, hogy ez a világ? Ezt eddig nem látta, hiszen takarták a szülei, nehogy sérüljön testileg, lelkileg, és 20 év búra alatt eltöltött élet után nagyobbat tud csattani a pofon, ami elől lehet a másik 20 éves mosolyogva félreáll, mert tudja, hogy jön, vagy tudja mit kezdjen vele.
Mindenkinek vannak félelmei, és most nem az extrém fóbiákra gondolok, hanem a mélyben húzódóakról, amik így vagy úgy, de megnyilvánulnak a mindennapokban. Mi lesz, ha nem szeret? Mi lesz, ha nem szeret örökre? Mi lesz, ha kirúgnak? Mi lesz, ha nem lesz hol laknom? Mi lesz, feltörik az autót? Mi lesz, megcsúszunk a jégen? Mi lesz, ha megbetegszünk? Mi lesz, ha…?
A fogyasztói társadalom jól ismeri ezeket a félelmeket, és épít is rájuk. Vedd meg ezt, mert ezzel nagyobb biztonságban leszel Te, a családod, stb. És az emberek megveszik. Nem a terméket. Nem az a lényeg, hanem a biztonságot. És fellélegeznek, hogy de jó, ez kivédve, szuper vagyok!
Aztán a szemük sarkában már meg is látják az újabb veszélyforrást! Mi lesz ha a gyerek valami koszhoz ér? Valamihez, ami nem illő az ő szupertiszta, babaillatú mancsához? Valami hatalmas, az életét is veszélyeztető veszedelem! Mossuk meg neki fertőtlenítős szappannal, és a kézmosások között is töröljük meg alaposan nedves törlőkendővel, nehogy bármi ragacs legyen rajta, még a végén elfertőződik, vagy neadjisten ilyen mocskosan a szájába veszi a kezét! Aztán amikor a gyerek később nem eszi meg a „ragacsos” ételeket, nem nyúl bele a tortába (pedig az egész család megfeszülten várja, hogy majd belecsap boldogan, önfeledten és keni mindenhova, jön a döbbenet, hogy a gyerek se bele nem nyúl a ragacsos valamibe, amitől állandóan féltik, se nem önfeledt, mert vele nem közölte senki, hogy na ott abban az 5 percben, amíg a fotó készül gyerek lehet) a szülő pedig nem érti. Abba pedig kevesen gondolnak bele, hogy a törlőkendős (vegyszeres) kezét nyalja a gyerek, az sem jobb..
A növekvő allergiások száma is jelzi, hogy az immunrendszer mi mindentől fél, mivel mi mindent nem ismer és amint találkozik valami ismeretlennel veszélyt jelez. Ez lélek szinten is igaz, a meg nem élt élethelyzetek, életesemények „hiányoznak” és ha később találkozunk velük félelmet, allergiát okozhat.
Az emberi félelem végtelen tud lenni. Ha az egyiket kontrol alá vontuk, jön a másik, a következő és így tovább. Minden napra jut valami, amit biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá akarunk tenni. Az egész Életet lehet biztosítani, védőfelszerelni, de vajon érdemes-e?
Nem veszik el valami út közben? Az öröm, a lazaság, a nyugalom?
A félelem még több félelmet szül. A nyugalmat félelmen keresztül soha nem fogjuk elérni. A félelemmel, az aggódással pont oda irányítjuk a figyelmet, az energiát, amit legszívesebben terepszínűre festenénk, hogy biztonságban el legyen rejtve. Ezzel a félelem tárgyát magunkhoz vonzzuk, ami beigazolja, hogy „ugye jogosan féltem”, és folytatjuk a harcot.
Ebből a körből csak úgy lehet kilépni, ha nem félünk. Ha abbahagyjuk. Ha most épp zakatol valami bennünk, akkor az elkövetkező 10 percet lehet a félelem kiküszöbölésén tölteni, aggódni, hogy mi lesz ha, … vagy lehet a következő 10 percet tölteni olyasmire gondolva is, ami örömet okoz. A következő 10 percnyi gondolatunk valahol meg fog jelenni a Teremtésben, valamit be fogunk vonzani belőle. Érdemes elgondolkodni, hogy melyiknek örülnénk jobban. Aztán ezt a 10 percet fokozatosan ki lehet terjeszteni az egész Életünkre.
A félelmeket viszont nem elnyomni kell, hanem megismerni. Ha csak elnyomjuk, akkor újra és újra utat fog magának törni, és behálózza az Életünket, irányítani fog minket. Ha viszont felismerjük a gyökerét, és belátjuk, hogy igen, ettől félek, akkor már nem tud rettegésben tartani, mert ismerjük. A szembenézés sokszor nehéz, és általában fájdalmas, viszont ha a felszakadt seb begyógyul, utána sokkal könnyebb lesz. Minél jobban kitisztítjuk azt ami a hátunk mögött van, annál inkább tudunk rá támaszkodni, amikor szükség van rá.
Húztam egy OSHO kártyát a témához („véletlenül” megint passzol):
Tűz 10.: Elfojtás
Az alak ezen a kártyán rendesen belegabalyodott az őt körülvevő kötelekbe. Belső fénye még mindig ragyog, ám teljesen elnyomta saját életerejét azzal, ahogy oly sokféle követelésnek és elvárásnak próbált állandóan megfelelni. Minden képességét és meglátását feláldozta azért, hogy elfogadtassa magát ugyanazokkal a külső erőkkel, melyen bebörtönözték. Ha valaki elnyomja természetes energiáit, veszélybe kerül; a kép szélein látható repedések egy közelgő vulkánkitörést sejtetnek.
E kártya valódi üzenete, hogy ennek a várható kitörésnek minél előbb találnunk kell valamilyen csillapító levezetést. Akármilyen stressz vagy feszültség keletkezik benned, nagyon fontos, hogy mindig találj valamilyen módot levezetésükre. Püfölj egy párnát, ugrálj föl-le, menj el egy kietlen helyre és ordíts bele a pusztaságba – csinálj bármit, ami felrázza az energiáidat, és ezzel újra biztosítja szabad körforgását. Ne várd meg, amíg bekövetkezik a katasztrófa.
“A szanszkrit álaja vigjan jelentése: az a hely, ahová az elfojtásaidat besöpröd – vannak dolgok, amiket meg szeretnél tenni, de társadalmi helyzeted, kultúrád, civilizációd nem engedi meg, és ezért besöpröd őket a szőnyeg alá. De ezek a dolgok egyre csak gyűlnek ott, és rendkívül közvetett módon befolyásolják a cselekedeteidet, az életedet. Közvetlenül nem szembesülsz velük, mert sötétségbe kényszerítetted őket, de elméd sötétebbik fele állandó befolyással van viselkedésedre. Ez nagyon veszélyes; azt a rengeteg tiltást mind magadba zárni nagyon veszélyes. Amikor ez az állapot elér a csúcsára, az ember megőrül. Az elmebetegség nem más, mint az a pont, ahol az embert többé már nem képes megfékezni ezeket az elfojtásokat. De míg az őrületet elfogadhatónak tartják, a meditációt nem – pedig egyedül a meditáció teheti az embert normálissá.”
Az ÖNszeretetről
2013 szeptember 19. | Szerző: Bogyó Élete
Sokak fejében él egy kép az ideális párkapcsolatról, amiben élni szeretnének, amiről úgy gondolja, hogy neki az jár. Alanyi jogon.
A kondícionálás már az ovodában elkezdődik, rózsaszín habmesék a rózsaszín hercegnőről akiért jön a herceg lóval, jó kocsival, kicselezik a szülőket, hogy legyen némi bonyodalom is, aztán a rózsaszín köd ellep mindent, esküvő sok virággal és boldogan élnek míg meg nem halnak.
Aztán jönnek később a szerelmes regények, ahol két szerelmes szintén megküzd valami külső akadállyal, legyen ez a szülők ellenállása, távolság, kasztbeli különbség, stb. De ezek a külső akadályok az ilyen sztorikban mindig megoldódnak, és utána újra ott a várt boldogan élnek míg meg nem halnak (amit persze már a sztori elején is tudtunk).
Ez kiegészül még a sok szerelmetes dallal, ahol valaki vagy nagyon szerelmes és éppen a rózsaszín ködben jár a kapcsolata és azt zengi, vagy borzasztóan meg van bántva és hibáztat illetve várja a csodát kívülről. Majd az új szerelem…, majd ha a régi visszajön, …
Minden figyelem kifelé irányul. Mindent a külvilágtól várunk. Boldog leszek ha.. és van egy listánk, hogy mások hogyan tehetnének boldoggá minket, mit kellene tenniük.
Értünk.
A mi boldogságunkért.
Arra kevesen gondolnak, hogy valakinek pont ők a „másik”, akitől elvárják ugyanezt. A másiknak is lehet listája, hogy nekünk ezt vagy azt meg kellene tennünk az ő boldogságukért, amit persze mi nehezményezünk, hogy ne tegye már ezt a terhet is ránk, van elég bajunk.
Sokan áltatják magukat azzal, hogy ők megtesznek mindent a párjukért, a kapcsolatért, szívből, önzetlenül. Belül pedig fortyognak, hogy nem kapnak érte semmit cserébe. Akkor hol van itt a szívből, szeretetből, önzetlenül? Ha a végén mégis várunk valamit? Megbecsülést, figyelmet, stb. Ha viszont a másik vár valamit a kedvességért cserébe, akkor nagy a sértődés, hogy miért nem tudja csak úgy? Önzetlenül. Ellenszolgáltatás nélkül.
Azt várjuk, hogy minket szeressen mindenki (de főként a párunk) úgy, ahogy vagyunk, csak önMAGunkért, viszont hányan mondhatják el magukról, hogy szeretnek másokat úgy ahogy vannak?
Van, aki azért panaszkodik, mert nem kap tiszteletet a kapcsolatában vagy a családjában. Tiszteletért tisztelet jár. Ha pl mi nem tiszteljük önmagunkat, miért gondoljuk, hogy majd a másik fog? Ha mindent megteszünk a másikért (főzünk, mosunk, takarítunk rá) viszont semmit nem teszünk önmagunkért, mert az ráér, nem fontos, akkor miért furcsa, hogy a másik sem tisztel bennünket és mi is a “ráér, nem fontos” kategóriában vagyunk?
Sokan feladják magukat a családért, aztán ha a család egy idő után csak a cselédet látja bennük, akkor nem értik, hogy lehet ez. Hiszen ő mindent megtett.
Vannak akik elvárják, hogy a párjuk szeresse őket önzetlenül, találja ki a gondolatait és akkor és úgy legyen mellettük, ahogy azt ők szeretnék. Viszont nem adják meg a másiknak amit az szeretne, mert miért pont azt szeretné? Mi jobban tudjuk neki mit kellene szeretni..
Ha több szabadságra vágyunk, viszont felháborít, ha a másiknak is van hobbija és azzal időt tölt…
Ha több szeretetre vágyunk, viszont mi is csak elvárásokkal teletűzdelt „szeretetet” tudunk adni..
Mindig azt kapjuk vissza, amit adunk. Ha több szerelmet szeretnénk, adjunk több szeretetet. Ha naponta megsimítjuk a párunk arcát és az eleinte csak mordul, hogy „mi van”, mert nincs hozzászokva, és rögtön abbahagyjuk ezt a gesztust, mert „miért nem tud ő is kedves lenni”, akkor máris elvárást adtunk, nem szeretetet, csak ámítjuk magunkat az ellenkezőjével, és cserébe is azt kapunk, ami pedig ugye felháborít.
Ha valakiben van fájdalom, régi sérelem, azt mindig kivetíti másokra. Ritkán látjuk az embereket olyannak, amilyenek valójában, mert az elvárásainkat aggatjuk rájuk. Ha jó a kedvünk, akkor másokat is kedvesebbnek látunk, ha rossz a kedvünk a környezet is kellemetlenebb, pedig lehet, hogy pont ugyanolyan, csak a mi szűrőnk torzít.
Várjuk, hogy jöjjön a herceg, de ha belenézünk a tükörbe, akkor a herceghez való hercegnőt látunk benne? Azt a párt tudjuk bevonzani, ami belőlünk fakad. Ha a párunk nem tiszteli a nőt bennünk, kihasznál, stb akkor érdemes megnézni, hogy mi tiszteljük-e a Nőt magunkban? Ez nem azt jelenti, hogy több időt hagyunk magunknak a házimunkára, hanem, hogy tiszteljük-e annyira, hogy hagyjuk megnyilvánulni? Azt a nőt, aki ott van minden nőben mélyen, de le van fojtva szerepekkel, „nem törődhetek magammal, mert anya vagyok, nincs rá időm”. Viszont ha a párunk sem törődik a bennünk élő nővel, mert nem ér rá, stb. akkor azt fájó tud lenni. A külvilágtól várjuk el azt, amit mi sem teszünk meg.
Ahhoz, hogy szeretetet tudjunk kapni, előbb meg kell tanulni adni azt. Saját magunknak. Nem csak akkor dicsérni saját magunkat ha sikerült aznap rendes háziasszonynak lenni, és nem csak akkor ha a gyereknek megadtunk mindent, amit aznap igényelt, hanem akkor is ha magunkat se hagytuk le a listáról. Ha valaki tiszteli és szereti saját magát, akkor mások is így fognak tenni. Nem tud mást bevonzani majd, csak ami belőle fakad. Ha belenézünk a tükrünkbe, (pár)kapcsolatunkba, akkor jól lehet látni, hogy mi hogyan bánunk a bennünk élő Nővel, pontosan úgy ahogyan a párunk is bánik vele. A megoldás pedig belőlünk fakad. Ha változást szeretnénk, nekünk kell változni.
Viszont fontos, hogy ezt szeretettel tegyük. ne haragudjunk magunkra, amiért eddig nem tettük, és ne is bosszankodjunk ha nem tudunk holnaptól napi 3 órát magunkra szánni. Kezdjük apró lépésekkel. Érdemes nyugodtan leülni és írni egy listát, hogy mitől érezzük jól magunkat (nem, mint feleség és anya, hogy pl ha a gyerek magától pisil vagy ha új robotgépünk van), hanem mi az amitől mi, másoktól függetlenül jól tudjuk érezni magunkat. Lehet ez egy röpke 10 perc (amikor pl alszik a gyerek), és mi leülünk egy pohár borral / limonádéval és kilakkozzuk a körmünket a lábunkon, vagy beleolvasunk egy könyvbe, tornászunk egyet, beszélgetünk egyet egy barátnőnkkel, stb. Valami, amit rendszeresen beépítünk az életünkbe. Ha mi változást várunk, változzunk mi. Miért tenné a környezet előbb, ha mi sem tesszük meg.
Ha vastag a fal, amit magunk köré építettünk, ne akarjuk pár nap alatt lebontani. Csak nyugodtan, szeretettel, lassan, megünnepelve minden apró lépést.
Van Instagram-on egy anyuka, aki örökbe fogadott egy Down szindrómás kislányt, amikor az 4 hónapos volt, és naponta megoszt egy képet a kislányról. Nem a „beteg” kislányt mutatja, hanem a “szeretetcsomagot”, amit a kislány képvisel. Néhány napja kikerült egy fotó, ami nagyon megragadott. A kislány nézi saját magát a tükörben (pár napos nátha után) és az a szeretet, ahogy saját magára néz megindított bennem valamit. Mikor néztem így magamra? Nem azt vizslatva, hogy lapos-e a hasam, jól áll-e a hajam, hanem csak úgy szeretettel, csillogó szeműen… A képaláírás:
„szereti saját magát” „de ki tudja ezért hibáztatni” 🙂
íme a fotó „macymakesmyday”-től:
Az Önszeretet tanításának Nagyasszonya Luise L. Hay.
Van egy 12 pontos programja, arról hogyan szeressük magunkat jobban. Segít rámutatni arra, mit adhatunk magunknak, magunkból, hogy mi is azt kapjuk, amit szeretnénk. Szeretetet.
1. Hagyd abba a kritizálást.
A kritizálás soha nem változtat semmin. Ne kritizáld saját MAGadat. Fogadd el úgy ahogy vagy. Mindenki változik. Amikor kritizálod magadat, a változás negatív lesz. Amikor elfogad magad, jó dologra koncentrálsz magadban, akkor a változás pozitív.
2. Bocsáss meg MAGadnak
Engedd el a múltat. Megtettél mindent, amit az akkori tudatszinteddel, legjobb szándékoddal tudtál. Most növekszel és változol, és az életed is változik.
3. Ne ijesztgesd magadat
Hagyd abba a saját magad terrorizálást a gondolataiddal. Ez egy szörnyű módja az életnek. Találj egy olyan mentális képet, ami felvidít, lenyugtat és rögtön hozd be amikor jönnek a lehúzó gondolatok.
4. Légy gyengéd, kedves és türelmes
Legyél gyengéd magaddal. Legyél kedves magaddal. Legyél türelmes magaddal ahogy tanulod az új gondolkodásmódot. Úgy közelíts magadhoz, ahogy azt tennéd valakihez, akit nagyon szeretsz.
5. Legyél kedves az elmédhez
Az önutálat a saját gondolataid utálatát jelenti. Ne utáld magadat a gondolataid miatt. Gyengéden változtasd meg a gondolataidat.
6. Dícsérd magadat
A kritizálás letöri a lelkedet. A dicséret megerősíti. Dicsérd magadat annyit, amennyit csak tudod. Mondd el magadnak minden kis lépésnél, hogy milyen jól haladsz.
7. Támogasd magadat
Találd meg a módját, hogyan segítsd magad. Engedd meg, hogy ha szükséged van rá mások segítsenek. Ha mersz segítséget kérni, amikor szükséged van rá, erős jellemre vall.
8. Szeretettel közelíts a benned lévő negatívumokhoz
Tudatosítsd, hogy te hoztad őket létre, hogy a szükségleteidet kielégítsd. Most viszont már új, pozitív módokat találsz, hogy kielégítsd azokat az igényeket. Tehát szeretettel válj meg a régi, negatív mintáktól.
9. Bánj jól a testeddel
Tanulmányozd a helyes táplálkozást. Milyen tápanyagokra van a szervezetednek szüksége ahhoz, hogy energikus és vitális legyen? Tanulmányozd a helyes testmozgást. Milyen mozgásformát élvezel? Ápold és tiszteld a templomot, amiben élsz.
10. Végezz tükörgyakorlatokat
Nézz rendszeresen a saját szemedbe. Fejezd ki azt az egyre növekvő szeretetet, amit maga iránt érzel. Bocsáss meg magadnak, amikor belenézel a tükörbe. Beszélj a szüleidhez, amikor a tükörbe nézel. Bocsáss meg nekik is. Legalább egyszer mond naponta: „Szeretlek, igazán szeretlek”
11. Szeresd magad.. Kezd most
Ne várj addig, míg jobban leszel, fogysz, új munkát találsz vagy új kapcsolatot. Kezd most, és csináld a képességeidhez képest a legjobban.
12. Légy vidám
Emlékezz vissza azokra a dolgokra, amiket gyerekként élveztél. Hozd vissza őket az életedbe! Találj mindenben, amit csinálsz valami jót, örömöt, mókát. Engedd meg magadnak, hogy élvezd az életet. Mosolyogj. Nevess. Ünnepelj, és a Világ veled fog ünnepelni!
Bátorságról, tükrökről, felelősségvállalásról,…
2013 szeptember 16. | Szerző: Bogyó Élete
Régebben véletlenszerűen éltem az életemet, hibáztatva a szomszédot, a főnököt, a kormányt, akit lehetett. Nem fröcskölve, indulatosan, de mindig “megtaláltam” a felelőst. Magamon kívül. Majd amikor elkezdtem „spirituális” dolgokkal foglalkozni, nem figyeltem a földi dolgokra, tisztítottam, kutattam, olvastam és fejben felépítettem mindent. Elkezdett az életem is változni, egyre több álmom valósult meg, pl szinte körbeutaztam már a Földet az elmúlt 4 évben, előtte talán 3szor voltam külföldön. Van saját lakásom, még ha hitellel is egyenlőre, de legalább nem a főbérlőnek fizetem, hanem valamennyire magamnak. Már nem ülök heti 5 napot napi 8 órát egy irodában, hanem otthonról dolgozom. Elindítottam a „rendes” munkám mellett saját project-eket is.
Aztán valahogy elakadt a dolog. A spirituális hókuszpókusz sokkal érdekesebbnek tűnt. És vártam a csodát, ami majd az életemben bekövetkezik, mert az ugye jár a kiválasztott „spiri” rétegnek. Ezt úgy hívják, hogy spirituális egó. Úgy gondolom ahhoz, hogy megtaláljam a középutat, meg kellett járnia 2 végletet, látva, hogy lehet így is, lehet úgy is, de rájöttem, hogy a kettő külön nem működik. Vegetálás szintjén persze igen, de nem ez a szándékom. Most az összeillesztésnél tartok, a sok megtanult technikát tudatosabban beépítem az életembe. Nincs olyan, hogy a valós élet meg a többiek és van a spirituális élet. Élet van. Amit lehet tudatosan, 100%-ig felelősséget vállalva élni vagy lehet elhatároltat játszani. Nincs odakint csúnya világ, mialatt mi vagyunk a megtestesült jóság. Ami kint zajlik, az egy tükre a belső folyamatoknak. Rétegről rétegre fel is lehet fedezni és magunkévá tenni.
Nem a megvilágosodás a cél, a „jajj, ne szülessek ide még egyszer, kispiritualizálom magamból a földi életet”, mert akkor minek vagyunk itt? Minek születtünk ide, ha csak azt hajkurásszuk, hogyan is lehet lelépni. Meg lehet tanulni itt úgy élni, ahogy szeretnénk, itt élvezni a pillanatot, a friss hóesés utáni nyugalmat, a téli szürkeségbe beszűrődő napsugarat, a visszamosolygó szomszédot. Mert ez az Élet. A mindennapok. A „kicsi” csodák. Ha minden nap várjuk az ünnepnapot, akkor elsiklunk a lényeg felett. Ha pedig probléma jön, akkor annak oka van. Semmi sem véletlenszerű az életben, nincs felettünk egy kaszinó angyalokkal, akik a szerencsekerekeinket pörgetik.
Van karmánk, eddigi tetteink következményeként, és van szabad akaratunk. Hogy ezekkel mit kezdünk az rajtunk áll. Több minden múlik a szabad akaraton, mint azt gondolnánk.
Kezdjük azzal, hogy minden az életünkbe bekerülő esemény, személy egy tükör, elvégre mi vonzottuk be azt, és nem vonzhatunk be olyat, ami nincs bennük, ez ellentmondana a rezonancia törvényének.
Ha valakiről panaszkodunk, hogy hátráltat valamiben, akkor írjuk le ezt a panaszt, majd az illető (tükör) nevét cseréljük a sajátunkéra. Máris más lesz a kép. Mi vonzottuk be, belőlünk fakad. Ha nekifeszülünk, és energiát adunk neki a panaszkodással, durcival, felháborodással, akkor ott is marad.
Ha elfogadjuk, hogy belőlünk fakad, tudomásul vesszük, és keresünk valami jót, amire fókuszáljunk inkább, akkor kiegyenlítődik.
Pl ha nekidobjuk a gumilabdát egy falnak, a fal (tükör) visszapattintja ránk, ha bambák vagyunk, keményen arcon is vághat, ha mérgesek vagyunk, elkapjuk a labdát, és jó dühösen visszavágjuk a falnak, az újra képen töröl minket és így tovább. Vagy elkapjuk a labdát, mert tudjuk, hogy labdák jönnek, naivitás azt gondolni, hogy bárki is akkora szent, hogy ne küldjön ki „negatív” jeleket, és le lehet tenni azt a labdát, keresni más „játékot”.
Rajtunk áll, hogy beleragadunk valamibe, újra és újra megteremtve azt, vagy elfogadjuk a „feldobott labdát”, és bölcsen nem vágjuk hozzá senkihez (a dühünket), hanem eltesszük. Fel lehet fogni úgyis, hogy minden NEM eggyel közelebb visz az IGENhez, mert amíg toljuk a nemet magunktól, hogy nem hozzánk tartozik, addig csak jönni fog, hiszen foglalkozunk vele. Viszont ha ránevetünk, hogy „de jó” eggyel több dolog van kiegyenlítve és küldjük kifelé a pozitív jeleket, szeretetet, hangoljuk magunkat magasabb frekvenciára, rezonanciaszintre, imádkozunk (kinek mi), akkor előbb utóbb lecsökken a visszavágódó labdák száma és ereje és a jóból lesz több.
Menni kell előre, hittel, szeretettel és fogadni a nehézségeket is. Ha eddig csak negatívumot vonzottunk be egy adott témában, akkor az nem fog egy éjszaka alatt megváltozni, még ha volt is 2 remek napunk, amikor szeretettel telik voltunk, jön hullámvölgy is, viszont ha kitartunk kevesebbet leszünk lent. Saját példa, tudom, ezt élem. Eddig egy-egy problémán rágódtam akár napokat, heteket, sajnáltam magamat. Most viszont tudom, hogy ez is elmúlik.
Aztán jön az emelkedés, nagyon nagy királynak érzem magam, hogy most már minden akadály elhárult, fényesen tiszta az út előttem, és ilyenkor jön az a bizonyos labda, csapódik oda ahova nem várom. Most már néhány percig, óráig bosszankodom rajta, nyalogatom még a sebeimet, hogy azt hittem már a jó dolgok jönnek, aztán felnevetek, látom magamat kívülről, látom a „hisztis” belső gyereket és megnyugszok. Jött egy labda, egy NEM, ami közelebb visz az IGENhez 🙂
És megyek előre, újra és újra felállva.
Mai Osho kártyám („véletlenül” passzol a témába):
Minden olyan alkalommal, amikor egy rendkívül nehéz helyzetbe kerülünk, ott van előttünk a választás lehetősége: megsértődünk és keresünk egy bűnbakot, akit vagy amit majd hibáztathatunk a nehézségekért, vagy szembenézünk a kihívással, és fejlődünk. Ez a virág megmutatja nekünk az utat, ahogy az élet iránt érzett szerelme kivezeti őt a sötétségből a fénybe. Nincs értelme az élet kihívásai ellen harcolni, vagy megpróbálni elkerülni, visszautasítani őket. A kihívások mindig ott vannak, és ha a mag virággá akar fejlődni, akkor keresztül kell jutni rajtuk. Legyen bátorságod virággá válni – azzá a virággá, amit a mag lehetősége rejt magában.
“A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. Hosszú az út, és mindig biztonságosabb inkább el sem indulni rajta, mert az út ismeretlen, és semmit nem lehet garantálni. Ezer és egy veszély leselkedik az úton; csapdák és kelepcék szegélyezik mindenfelé – a mag a kemény maghéjba rejtve biztonságban van. De most tesz egy próbát: összeszedi magát, ledobja magáról a biztonságot jelentő kemény burkot, és elindul. A küzdelem azonnal elkezdődik: a kínlódás a talajjal, a kövekkel, a sziklákkal. És amilyen kemény volt a mag, olyan lágy lesz most a csíra, s a törékeny növényre ezerféle veszély leselkedik.
A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna – a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná “hová?” és “miért?” Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak.
Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá.”
Köszönöm a figyelmet! Szép napot!
Reggeli energetizálás
2013 szeptember 15. | Szerző: Bogyó Élete
4 éve jógázom (majd szentelek neki egy külön bejegyzést), és az egyik kedvenc gyakorlatom, amihez nem kell bemelegítés (egy okkal kevesebb a kifogásra):
http://www.mithogyankell.hu/sport/43/joga-pilates-callenetics/873_hogyan-vegezzunk-uddiyana-bandha-t
A Napfonat / Muladhara csakrára hat.
Remek módja a nap indításának.
Felébreszt, energetizál, serkenti a tetterőt.
Ha valaki hajlamos belepunnyadni a dolgokba és szeretné saját magát egy kicsit „seggberúgni” próbálja ki.
Napi 5 perc reggel és energetikusabbak vagyunk.
Nőknek segít a menstruáció lerövidítésében. Minden reggel éhgyomorra kell megcsinálni 10-20at, kivéve a menstruáció alatt, mert növeli a vérbőséget a hasban. Nekem nagyon hamar levitte 4-5 napról 2re. A rövidebb menstruáció alatt is tisztul a szervezet, az az energia nem vész el csak átalakul..
Ezenfelül a belső szervek mozgása átmossa őket. Kipréselődik az elhasznált, pangó vér. Ülőmunkát végzőknek különösen ajánlott. A kinyomott vér helyére friss, oxigén dús vér áramlik, egészségesen tartva a szöveteket. Úgy kell elképzelni, mint egy szivacsot. Ha nem csavarjuk ki rendesen belőle a vizet, az belebüdösödik, és ha félig vizesen tesszük egy friss vödör vízbe, csak kevés friss vizet képes magába szívni. Viszont ha jól kicsavarjuk, akkor teljes felületével képes felvenni a tiszta vizet.
A jóga egy több ezer éves rendszer (messze több, mint szimpla sport), és nincsenek mellékhatásai. Vannak előírások, amiket be kell tartani és csak az előnyeit fogjuk élvezni.
Ha napközben van időm, akkor szoktam még csinálni néhány kör uddiyanat.
A másik energetizáló gyakorlatot női tornán / jógán tanultam. Ez kimondottan nőknek szól.
Alapja: minden petefészekben több ezer pete van, és minden pete egy-egy potenciális Élet. Ezt a rengeteg potenciális életenergiát aktiválhatjuk, és használhatjuk az életünk során. Ettől nem fog elhasználódni és a később megszületett gyerek se lesz kevesebb. A gyakorlat nagyon könnyű, bárhol elvégezhető. Elegendő 2-3 perc amikor pl a munkahelyen elmegyünk mosdóba. Így naponta többször is lehet végezni. Ezt az energiát lehet finoman aktiválni, és felhasználni.
Az alábbi képet egy unokatestvéremnek szerkesztettem, szerintem érthető, mégha a rajz kezdetleges is 🙂
Homályos lett, majd belejövök a szerkesztésbe is 🙂
Reggel akár az uddiyana előtt, akár napközben bármikor.
Egyenlőre ennyi a reggeli 10-15 perces rituálékról. Van még sok, amit szeretnék majd beilleszteni a napirendembe pl napüdvözlés, 5 tibeti, stb de egyenlőre lépésről lépésre haladok, mert ha sokat akarok vállalni, akkor elbliccelem, így egyenlőre ezek vannak.
Szép napot!
Kezdetek
2013 szeptember 14. | Szerző: Bogyó Élete
Kicsivel több, mint 4 éve kezdődött. Szakítás a nagy szerelemmel, műtétek, betegség,… és valami megváltozott. Ez lenne az Élet? Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, este haza fáradtan, hírek, napi sorozat, alvás, másnap reggel munka, utána találkozás a barátokkal, haza, alvás, … Évente 1-2 nyaralás ha „szerencsés” vagyok, albérlet, mely felemészti a fizetésem nagy részét, esély sincs arra, hogy félre is tegyek, mert az táncóra és torna rovására ment volna, akkor pedig pláne nem sok értelme lett volna… és ezt 30-40 évig. Köszönöm, de NEM!
A gondolat el volt vetve, de nem tettem semmi különöset. Néhány hónap múlva elmentünk barátnőimmel Ciprusra, egy ismerős medencés lakóparki házában laktunk. Reggel felkeltünk, úszás, reggeli, kirándulás, strand. Volt egy mondásunk:
„That’s life! Life of others.”
„Ez az élet! Másoké!”
És ott a medence partján újra eszembe jutott az „alapgondolat”. Miért van az, hogy nekem az jutott, ami, és miért jutott másnak más, jobb, vidámabb, kényelmesebb. Nem kezdtem el irigykedni, inkább elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan lehetne másképp. Hittem abban, hogy egyenlőnek születtünk, és miért osztottak volna egynek kényelmet, megvalósuló álmokat és miért kapna a másik kevesebbet. Ki dönt ebben? Ki forgatja a „szerencse” kerekét?
Úgy nőttem fel, hogy 2 Isten van, mert 1 nem ba..hat így ki velünk 🙂
Innen indultam. Vagy itt ébredtem. Azóta eltelt 4 év, sok gondolat, sok tapasztalat, sok megvalósult álom, belső változások. Sok akarat, kitartás, keresés.
A blogban leírom majd, hogy most mit csinálok, miket próbálok ki, sikereket, „kudarcokat”. Ha hozok is példákat mások életéből, azt is csak tanulás, vizsgálódás céljából, soha nem kibeszélésként. Tiszteletben tartom mindenki útját.
Mindenki egy tükör, ha nem tetszik, amit ott látunk, nem a tükröt kell szidni. A szembenézéshez erő kell és nagyfokú őszinteség. Sokszor nem látjuk még a miérteket, nem értjük a tükör üzenetetét, ez azért lehet, mert nem vagyunk még készen rá. Kitartás, és minden kitisztul 🙂
Elsőre ennyi. Nem tudom milyen lesz ez a blog, „Bogyó”-s az biztos 🙂 Majd kiderül.
Köszönöm, hogy elolvastad, legyen szép a napod 🙂
Teremtés – sors, szerencse, véletlen?
2013 szeptember 30. | Szerző: Bogyó Élete
“Rendkívül érdekes módon sok ember elfogadja, hogy az egész világegyetemet törvények irányítják, de amikor a saját életükről, sikereikről és bukásaikról van szó, akkor sorsról, szerencséről, “szerencsés véletlenekről” beszélnek. Pedig te is a világegyetem része vagy, és a te életed is teljesen azoknak a törvényeknek engedelmeskedik, amelyeknek a Hold, a csillagok és a kertedben növő gaz. És te vagy annak az oka, ami az életedben történik. Te okozod a gondolataiddal.”
Andrew Matthews
* * *
A kedvenc könyvem a teremtésről:
Minden nap olvasok belőle pár oldalt, és ez segít, hogy az energiaszintemet és a gondolkodásomat a megfelelő szinten tudjam tartani.
Vannak reggelek, amikor kipattanok az ágyból, hogy ide nekem a világot, és örülök a napsütésnek, a madárcsicsergésnek, mindennek. Táncolva megyek a konyhába, álmodozva bámulok ki a kertben elterülő erdőre, várok picit hátha összefutok a környék egyik mókusával, egyesével megszemlélem a teraszon lévő virágaimat, mennyit nőttek, mennyit fejlődtek és minden egyes milliméter változásnak örülök.. Ha így indul a reggelem, akkor általában az egész napom ilyen. Letörölhetetlen bamba mosolyommal meglepek pár embert a villamoson, a felmerülő feladatokat (nem problémákat) nyugodtan, derűsen, hittel telve elsimítom. A világ csodaszép…
Vannak másfajta reggelek is. Kinyitom a szememet (jó esetben magamtól és nem óracsörgésre) és betódul az elmémbe az összes vélt és valós problémám (nem feladatom) 🙂 Nem érdekel a madárcsicsergés, se a napsütés (elvégre nyár van, ez a dolguk). Fél óra önsajnálat után kivonszolom magamat a konyhába, észre sem veszem az erdőt a kertben (amiért általában annyira hálás vagyok, ezért költöztem ide). Eszembe se jut, hogy errefelé mókusok is élnek. Ha a virágaim szerencsések vizet azért kapnak, megszemlélem őket, megállapítom, hogy volt reggel, amikor nagyobb változásra ébredtem (magról ültettem mindent, néhányat kicsit később a kelleténél, így most csak remélem, hogy a fagy beállta előtt azért fognak virágozni is 🙂 ). Régebben ha így indult a reggelem, akkor az egész napom ilyen volt. Morcos. Haragban a világgal. Mindenki zavart a létezésben, és meg voltam róla győződve, hogy egyesek csak azért keltek fel aznap, hogy engem bosszantsanak vagy hátráltassanak.
Ma már ezt nem hagyom annyiban, mivel tudom, hogy a hozzáállásommal teremtem az egész napomat, ezzel egyidőben az ÉLETEMET. Ha csak gyenge életundorral ébredek, akkor elég végigvennem magamban az elmúlt pár nap áldásait, amikért hálás lehetek és már görbül is felfelé a szám. Semmi komoly. Némi önsajnálat belefér. Ember vagyok, tudom honnan indultam, látom az utat, amit megtettem, érzem a változást, már több a nyugodt, derűs nap, amikor a belső békém határtalan. Így egy kis kibillenés csak emlékeztet, hogy ilyen is van, ezzel is együtt lehet élni, csak nem érdemes túlságosan ragaszkodni hozzá.
Mivel nem nézek TV-t, általában élvezem a csendet. Régen nem bírtam ki, hogy ne szóljon legalább a rádió, kellett a háttérzaj, ami utólag visszagondolva tökéletes elterelő a saját gondolatokról, remek szőnyeg alá söprő módszer. Ma már napközben néha kapcsolok zenét, ami épp jól esik, de a csendet is szeretem. Nem zavarnak a gondolataim, okkal vannak ott, és egyre nagyobb barátságban vagyunk. Reggelente TV és rádió helyett viszont rendszeresen beteszem a háttérbe a Titok című DVD-t. Már szinte kívülről fújom, de mégis van minden nap 1-2 mondat, ami megragad, ami épp válasz a felmerülő kérdéseimre, ami épp átlendít a nehezebb időszakokon vagy csak szimplán megmosolyogtat.
Vannak olyan nehezen induló reggelek, amikor viszont nem elég ennyi az átbillenéshez. Ilyenkor főként az a bajom, hogy tudom, hogy folyamatosan teremtek (millió példám van rá, tapasztalom naponta), és az bosszant a leginkább, hogy a rossz kedvemmel, önsajnálatommal épp mit teremtek (“negatív” dolgok bevonzására is van millió példám), és láncszerűen jön az egyik “rossz” a másik után. Ilyenkor nehezebb a talpraállás. Odáig már eljutottam, hogy igyekszem elkerülni az embereket, vagy legalábbis minimálisra csökkenteni az érintkezést, hogy nehogy valakire rámorduljak vagy leugassam, elvégre nem ő a felelős az én rossz kedvemért. Néha mosolyogva eszembejut, hogy ez meg az ő karmája, semmi sem véletlen 🙂
Emlékszem, hogy még nem is olyan régen még kitöltöttem a frusztrációmat másokon. Tudattalanul. Fel sem tűnt, hogy amit teszek az csak hiszti, akkoriban teljesen jogosnak gondoltam. Nekem erre remek terület a párkapcsolat. Nagyon jó a képzelőerőm, élénk a fantáziám, így vizualizációban jó vagyok. Szépen össze tudom szedni, hogy mit szeretnék, és ebben a rózsaszín ködben tudok lebegni akár napokig, elvégre “teremtek”, majd amikor az Univerzum megteszi felém a lépéseit (válaszol a kérésemre), akkor aztán szikrázik az agyam, hogy mekkora teremtő vagyok, enyém a világ, elszálltan örülök, majd másnap reggel arra ébredek, hogy mi az, hogy nem teljesült az egész álmom?? Miért csak egy kis csücske, az egyik széle?? A türelem soha nem volt a fő erényeim egyike. Majd amikor az önsajnálatba süppedve el is rontottam azt a kis jót is, igazolva láttam, hogy nah igen, azért nem lehet ám mindent teremteni, nem jár mindenkinek minden, nekem meg aztán pláne nem. Újabb ok, a haragra, csalódottságra, önsajnálatra, mások hibáztatására. Aztán miután leértem az aljára, jött egy újabb megerősítés, újabb üzenet, könyv, idézet, ami visszaadta a hitemet, és kezdtem elölről.
Kb mostanában is ezt csinálom, csak már enyhébben. Amikor épp frusztrált is vagyok, és épp haragszom valakire, akkor már nem közlöm ezt vele, mert látom, hogy van olyan nap amikor nyugodt vagyok és “szeretek” valakit, míg másnap (anélkül, hogy bármi történt volna) tudom “utálni” is. Nem a másik személyen múlnak az érzéseink. Nem ő okozza őket. Bennünk vannak, és a másikban csak meglátjuk a saját részünket, kivetítve.
Ha az ember boldogtalan, az nem körülményeken múlik, mert van olyan nap, hogy ugyanazon körülményekkel jól is tudja érezni magát, hanem a saját elvárások miatt. Elképzelünk dolgokat, amiket a világtól és másoktól elvárunk, és ha azt a külvilág nem prezentálja, akkor nyűgösek leszünk. Ha elképzeljük, hogy egy adott kapcsolat hol kellene, hogy tartson már, és nem ott tart, akkor a másik a hibás, elvégre mi itt vagyunk. Közben a másiknak is van saját mozija, és abban a moziban pedig lehet, hogy még gyorsan is haladunk, mert épp nyalogatja a sebeit vagy csak egyszerűen lassabban él, lassabban vált. Ilyenkor nem a folyamat, a történés a hibás, hanem mi elvárunk másoktól dolgokat és ha az nem abban a formában érkezik, akkor ez frusztrál minket. Viszont ha szembesülünk a másik elvárásaival irányunkba, akkor persze lehet morogni, hogy miért nem szeret úgy ahogy vagyok, miért várja el, hogy ezt vagy azt megtegyem. Mi is elvárunk, ők is elvárnak. Ennek a folyamatnak akkor lesz vége, ha mi abbahagyjuk az elvárásokat. Ha továbbra is bosszant, hogy a másik ilyen meg olyan, és ezt “teszi” velünk meg azt, akkor nem érdemes arra várni, hogy majd a másik megváltozzon (mi se örülünk ha mások várják el, hogy merre változzunk), hanem ki kell lépni vagy elfogadni a helyzetet. El lehet mondani, hogy mi mit szeretnénk, minket mi bánt, de nem érdemes azzal tölteni egy életet, hogy a másikat változtassuk meg, hanem saját magunkat érdemes. A másikat maximum elfogadni lehet, olyannak, amilyen. Amint elfogadjuk (szívből és nem csak úgy a levegőbe puffogtatva) a másik egy-egy tulajdonságát, felfedezzük őket magunkban (nem véletlenül vonzzuk be), akkor máris könnyebb vele együtt élni, és ha felszínre kerül egy-egy ilyen tulajdonság, minta, akkor már nem lesz rá szüksége, hogy állandóan az orrunk előtt ugrálva próbálja felkelteni a figyelmünket, és az életünkben sem fog meghatározó szerepet játszani.
Minden bennünk van, amit kint látunk, érzékelünk, tapasztalunk. Mi vonzottuk be, mi teremtettük. Mindent. Nem kockán dobtuk, minden mindennel összefügg, mindennek van oka és okozata. Semmit nem büntetésként kapunk, hanem mi tettünk, mondtunk, gondoltunk valamit ami most megjelent az életünkben. A Karma szó jelentése cselekvés, okozat. Mi okozzuk magunknak. A kezdő idézet is rávilágít, hogy az egész Univerzum precíz törvények alapján működik, és mi is a részesei vagyunk. Ugyanazok a törvények vonatkoznak ránk is. Ha lelökünk egy vázát az asztalról és az leesik, összetörik, akkor azt nem Isten csapásának tudjuk be, hanem a gravitációnak. Ha mi ártunk (magunknak, másoknak, szóval, gondolattal, cselekedettel) az pedig a vonzás törvénye értelmében visszahat ránk. Nem Isteni sorscsapásként, hanem az Isteni rend szerint. Okozatként. Így nem érdemes nagy sajnálatba süppedni, hogy milyen a sorsunk, hanem érdemes belefektetni, hogy a holnapunk, vagy akár már a következő percünk más legyen. Ne azt nézzük mit vehetünk ki belőle, hanem, hogy mit tehetünk bele, mert úgyis azt kapjuk vissza, amit adunk. Ha valaki mártírkodva tesz valamit, az nem szívből jön, így ne is lepődjön meg ha nem szívből kapja a választ se.. De erről bővebben volt szó az önsajnálat részben, 1-2 bejegyzéssel korábban. Ha szeretünk valakit szeressük, ne csak akkor ha ezt vagy azt teszi, mert akkor az nem szeretet, hanem elvárás, legalább ne ámítsuk magunkat.
Tegnap reggel jógán szóbakerült a szcientológiai egyház. Vannak vitatott módszereik, elveik, de kiváncsivá tett, hogy mivel fogja meg emberek ezreit, így utánanéztem kicsit. Találtam egy oktatóvideót a honlapjukon a házasságról, amiben szintén a teremtésről beszélnek. Amikor 2 ember úgy dönt, hogy egy pár lesz, esetleg össze is házasodnak, az egy döntés, teremtés. Megteszik. Megalkotják a kapcsolatukat, házasságukat. Viszont mivel minden mozgásban van, minden változik, így minden nap teremtünk folyamatosan, és újrateremtjük az életünket, kapcsolatainkat. Ha a kapcsolatunkról van szó, és a gondolatok, szavak, tettek nagy része arról szól, hogy hoztál-e kenyeret, miért ilyet és nem a másik fajtát, már megint nem tetted meg, amire gondoltam vagy mondtam, és már megint nem és nem és nemen van a hangsúly, az igenekről pedig alig vagy egyáltalán nem esik szó, gondolat, azzal egyértelműen látszik, hogy milyen irányba teremtjük újra és újra a kapcsolatot. Hogy ez az irány tetszik-e, az személyes preferencia kérdése, a változtatás viszont a kezünkben van. Mindent minden nap újra és újra teremtünk. Ez igaz a kapcsolatainkra, munkánkra, pénzre, bármire. Érdemes megállni pár percre és végiggondolni, hogy amikor ma vagy tegnap a párunkra, munkánkra, pénzügyi helyzetünkre gondoltunk min volt a hangsúly? A befizetetlen csekkeken, törlesztőn, hétvégi menün, vitatkozásokon, elvárásokon, stb vagy a mosolyon, amit reggel kaptunk, az ölelésen, amit mi kezdeményeztünk, a gesztuson, amit párunk tett (pl dolgozik értem, értünk, bevásárol, akármi), a ház, amiben élünk, a közös ebéd, amit anyagilag megengedhettünk magunknak és jót tett nemcsak a testnek a léleknek is. Vajon mely gondolatok vannak túlsúlyban? Elég magunkban megválaszolni, és láthatjuk merre tart az életünk. Merre tereljük, mi az amit épp teremtünk.
Ha valakinek minden borul körülötte és nem jó se ez se az, viszont meg van győződve, hogy ő aztán leginkább pozitív dolgokra gondol, meglátja a jót mindenben, annak érdemes újragondolnia. Az életünk a színtere annak, hogy miről mit gondolunk, érzünk az idő nagy részében. És ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz akkor látjuk. Emiatt nem érdemes önmarcangolni, önsajnálni, egyszerűen változtatni kell. Senki nem teszi meg helyettünk, nem jön Mennyből az angyal, lottóötös. Mi vagyunk. Ez egyben felvidámít, hogy nem mások alakítják az életünket, másrészt ijesztő is lehet a felelősség. Ne várjuk, hogy egyik napról a másikra minden megváltozik, azt viszont akár igen, hogy napról napra jobb, könnyebb..
Ha orra esünk, akkor holnap újra kell kezdeni, aztán újra és újra. Minden nap. Minden óra. Minden perc. Minden pillanat teremtés. Önmagunk megtapasztalása. Ne ítélkezzünk, fogadjuk el, amit eddig “produkáltunk”, és produkáljunk mást ha a mostani nem tetszik.
Néha nehéz. Sokszor nehéz. Szembesülni önMAGunkkal. De ez egy csodálatos utazás is egyben. Ahogy egyre több mindent felfedezünk magunkban, felszínre engedjük, elfogadjuk, egyre több csodálatos élményben, teremtésben lesz részünk, ami napról napról megerősít, hogy jó úton járunk.
Ha valami rossz ért minket, hajlamosak vagyunk ugyanazt elvárni. Pl ha valaki tett ellenünk valamit egy bizonyos helyzetben, akkor legközelebb is ugyanazt a reakciót várjuk el tőle. Lehet, hogy már nem úgy reagálna, lehet, hogy mások felé a “jobbik” arcát mutatja, felénk viszont továbbra is azt, amit elvárunk tőle. Mi ismételtetjük a múltat újra és újra, azzal, hogy egy-egy helyzetben mire hogyan reagálunk, mit várunk el tőle. Ez egyrészt a túlélésünk eszköze is, ha egyszer fejünkre esett egy virágcserép, akkor ha legközelebb látjuk zuhanni, már nem állunk alá, mert megtanultuk. Nagy segítség ez. Viszont ugyanígy hátráltatni is tud. Ha valami rossz történt, akkor ugyanazt a programot futtatjuk újra és újra, és az elvárásainknak megfelelően meg is fog történni újra és újra. Pontot tenni a végére is mi tudunk. Fogadjuk el, amit teremtettünk, és tudatosan válasszunk másik gondolatot. Minél jobban hadakozunk egy-egy tapasztalás ellen, annál több energiát adunk neki, és annál inkább újrateremtjük.
Amekkora képességünk van észrevenni a rosszat mindenben, ugyanazzal a lendülettel fókuszálhatunk a jó dolgokra is. Ott vannak, csak észre kell venni őket. Minél többet, annál többet teremtünk belőlük.
Remek gyakorlat erre Rhonda Byrne: Varázslat című könyve. Légy hálás, fókuszálj az életed áldásaira, és odavonzod az energiát, és még több lesz belőle.
Ma nem ébredtem remekül, de az írás sokat segített, odafókuszálok ami fontos, amit szeretek, és amiért hálás vagyok, és hallom a madarakat, örülök a napsütésnek 🙂
Nagyon igaz, hogy mindig azt tanítjuk másoknak, amit nekünk magunknak kell megtanulni. Ezért is született ez a blog. Hogy tanuljak. Hogy emlékeztessem magamat a fontos és igazi dolgokra. Köszönöm 🙂
Mivel általában Osho-val szoktam zárni a bejegyzéseket, így ezt teszem ma is. Húztam egy lapot:
IV. A lázadó
A kártyán látható erőteljes, ellentmondást nem tűrő alak nyilvánvalóan ura saját sorsának. Vállán ott a Nap jele, és a fáklya, amit jobb kezében tart, az ő saját, nehezen kivívott igazságának fényét jelképezi. Akár gazdag, akár szegény, a Lázadó valójában egy császár, hiszen szétszakította a társadalmi vélemények és beidegződések láncait, melyek elfojtáson alapulnak. Úgy formálta magát, hogy a szivárvány minden színét magához ölelte, s tudattalan múltjának sötét és alaktalan gyökereiből felemelkedve szárnyakat növesztett, hogy az ég felé repülhessen. Már létezésének minősége is lázadó – nem azért, mert valami vagy valaki ellen harcol, hanem mert felfedezte önnön igazi természetét, és eldöntötte, hogy ezentúl aszerint fog élni. Spirituális állata a sas – az ég és föld közötti hírnök.
A Lázadó arra késztet bennünket, hogy legyünk elég bátrak felvállalni a felelősséget azért, akik vagyunk, és azért, hogy az igazságunk szerint éljünk.
Osho
Függelékként néhány videó:
Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért fontosak a pozitív megerősítések az életünkben
http://www.youtube.com/watch?v=jadBqicePKc
Prof. Dr. Bagdy Emőke: Miért vésődnek be agyunkba a megerősítések?
http://www.youtube.com/watch?v=jdjugFAjGpM
Köszönöm a figyelmet!
Oldal ajánlása emailben
X