Miért
Minden ember azt tanítja a legjobban amit magának kell megtanulni. Minden nap belefutok abba, hogy valakinek el akarok magyarázni valamit, és utána rájövök, hogy az adott lecke pont beleillik az életembe. Amit ideírok, egy remek tanulási folyamat nekem, ha csak egy embernek segít még, akkor megérte elindítani a blogot. Ha szeretnél csatlakozni hozzám, tedd bátran és oszd meg a tapasztalataidat! :)
Blogkövetés
Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
2013 szeptember 28. | Szerző: Bogyó Élete
Ismerjük a karma fogalmát. Amit teszünk, mondunk, gondolunk az előbb utóbb visszatalál hozzánk.
Ezt első körben könnyű úgy értelmezni, hogy amit másokkal teszünk, azt vissza is kapjuk majd valahonnan. El is indul egy igyekezet, hogy ne bántsunk másokat, sokszor magunkra gondolva, hogy nekünk se esne jól, és egyre többször csak a másik örömére teszünk meg dolgokat. Elfogadjuk, hogy ő is ember, neki is megvan a sorsa, sebei, félelmei.
Mégis sokszor előfordul, hogy nem azt kapjuk „vissza” amire számítunk.
„De hát én csak jót adok neki”
„Elfogadom, hogy hozott minta, séma alapján cselekszik.”
„De hát én annyira figyelmes vagyok, lesem minden gondolatát.”
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
stb
Aztán valahogy „nem azt kapjuk, amit megérdemlünk”.
Pedig pontosan azt kapjuk. Mindenki megkapja, ami neki jár, legyen az „jó” vagy „rossz”.
Nemcsak az számít, hogyan bánunk másokkal, hanem az is, hogyan bánunk magunkkal.
Szeretjük és tiszteljük MAGunkat? Teszünk naponta olyan dolgot, ami csak úgy jó a lelkünknek?
Tudunk nemet mondani? Van, hogy azzal, hogy nemet mondunk valakinek igen-t mondunk saját magunknak.
Ha másoknak élünk, ha mások döntik el helyettünk hova mehetünk, mit csináljunk a „szabadidőnkben”, hogyan viselkedjünk, mit mondjunk, akkor átadjuk az életünk feletti jogot másoknak. Ezzel nem mások iránti tiszteletünket mutatjuk ki, csupán a félelem vezérel, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor a másik elhagy, elmegy. Lehet. Talál másik rabszolgát.
Ha mi nem teszünk magunkért semmit, nem szeretjük és tiszteljük magunkat, más sem fog.
A változás nem kívülről indul el, hogy majd ezt meg ezt még megteszem neki, aztán majd biztos jobban fog szeretni és tisztelni. Nem fog. Amíg mi nem tanuljuk meg saját magunk tiszteletét, a külvilág sem fogja.
Sokan az életük feletti hatalmat kényelemből adják át. Ha nem döntünk semmiben (mert a másik nem „engedné”), akkor egy hatalmas illúzióban vagyunk. Nem döntünk, nem kell felelősséget sem vállalnunk érte, ami nagyon kényelmes, lehet viszont szidni a másikat, hogy nekünk nem tetsző módon irányítja a mi életünket. Ha ez beindul, nehéz kiszabadulni a körből, az önsajnálatból, és a másikra való mutogatásból. A mi életünk hozzánk tartozik, és csak rajtunk áll, hogy sajnálgatjuk magunkat, várjuk a megváltást vagy kiállunk magunkért.
Ez nem kell, hogy harc legyen. Nem kell, hogy valaki győzzön, mert az a másik alulmaradását jelentené. Egyszerűen lépésről lépésre ki kell alakítani a saját határainkat, és tiszteletben tartani azt.
Ha valaki megszereti saját magát, megszereti a világ is. Ha valaki tiszteli saját magát, tisztelni fogja a világ is. Ha valaki szereti az Életet, az Élet is szeretni fogja.
Rajtunk áll, hogy kilépünk-e az önsajnáló mártírlétből, vállalva az átállással járó fájdalmakat, könnyeket.
De a döntés a mi kezünkben van. Nem máséban. Amíg azt gondoljuk, hogy bármilyen témában a másiké a döntés a mi életünkre vonatkozólag, emlékezzünk, hogy ezt a döntést mi ruháztuk át, mi mondtunk le saját magunkról, és nézzünk olyan szemmel a másikra, hogy ő legalább döntést hoz. Jót vagy rosszat, mindegy, de dönt. Vállalja a felelősséget.
A saját életünkért való teljes felelősség vállalása a felnőtt életbe vezető egyik lépcsőfok, mégis sokan kihagyják az életükből. Leélik úgy az életüket, hogy a szüleik után a párjuknak adták a jogot és egyben a felelősséget, hogy döntsön helyettük. Gyermekként lehetett a szülőkre haragudni, mert nem vittek el az Állatkertbe vagy a strandra, most a párunkra “ugyanezért”. Mi magunk is elmehetnénk az Állatkertbe, ami esetleg járhat a másik megorrolásával, de kényelmesebb lehet nem menni viszont haragudni a másikra.
Ha van egy álmunk arról, hogyan szeretnénk élni, mit szeretnénk csinálni és úgy érezzük a “másik felünk” nem engedi azt, akkor megsértődünk a másikra, mert “nem engedi” vagy nem csinálja, nem jut eszébe magától, és ezzel újabb és újabb szögeket verünk a párkapcsolat koporsójába, ami így előbb utóbb elkészül. Kialakul egy verseny, hogy mivel “Ő nem engedett meg valamit” vagy “neki nem jutott eszébe magától egy program” és majd valahol mi is jól betartunk neki. Aztán Ő is folytatja a szerintünk hibás döntéshozatali programját, mi meg újabb apróbb dologban tartunk be neki, csak, hogy “egyenlőség” legyen. Ezt viszont én már nem párkapcsolatnak hívom.
Olyan ez, mint a birkalét. Sokan vannak, melegen tartják egymást, és mennek az irányítás után. Ez is lehet választott formája az életünknek, viszont akkor fogadjuk el az ezzel járó dolgokat (pl. nem mindig tetszik az, amit nekünk szánnak).
Ha úgy döntünk, hogy saját kezünkbe vesszük az életünket (ez nem jelent szakítást, család elhagyását), csak a saját terület kijelölését, amit mi tisztelünk, előbb utóbb más is fogja. Tegyünk saját magunkért. Ne azért, hogy ezzel jól megmutassuk a másiknak, hanem, mert a lelkünk nyugalomra vágyik (a magunkra erőltetett, lemondó beletörődés nem nyugalom). Ha mi szeretetet teszünk a kapcsolatba, akkor az a kapcsolaton is meg fog látszódni. Ha elvárunk valamit ezért a “szeretetért”, figyelemért cserébe, akkor pedig nem is adtunk semmit igazából, így ne csodálkozzunk ha vissza is ugyanennyit kapunk. Ilyen a karma 🙂
Minden kapcsolatra igaz, hogy amit mi szívből beleteszünk, azt kapjuk vissza. Ez igaz barátságra és párkapcsolatra is. Ha valakinek (testvér, barát, szomszéd, kolléga) teszünk valami vagy adunk valamit és előre elképzeljük, hogy majd milyen boldogan reagál, örülni fog neki, de minimum értékeli, akkor nem “ajándékot” adtunk, hanem elvárást. Elvárjuk, hogy úgy reagáljon, örüljön, ahogy mi akarjuk. Majd jól megsértődünk, de minimum zokon vesszük ha nem. Ha azt akarjuk, hogy az emberek úgy fogadjanak el minket, ahogy vagyunk, akkor nekünk is úgy kell elfogadni őket, ahogy vannak. A saját életükkel, saját reakciójukkal, saját csomagjukkal. Nem dolgunk senkit “megmenteni”, mert szinte biztos, hogy van mit csiszolnunk a saját jellemünkön is.
Amit tehát kapni szeretnénk az Élettől, azt nekünk kell adni. Sokat. Majd visszajön hozzánk, de az is lehet, hogy nem attól, akinek adtuk. Az Életünk rajtunk áll. Sajnálatba süppedünk, másokat hibáztatunk, mások életét elemezzük, mások hibáját helyezzük nagyító alá vagy pedig belenézünk a tükörbe, és őszinték leszünk magunkhoz, felállunk és elkezdjük azt adni a világnak, ami nekünk is jól esne. Őszintén. Nem mártírkodva. Szívből, szeretetből.
Húztam egy OSHO kártyát is, “véletlenül” ismét passzol 🙂
Víz 6.: Az álom
Egy varázslatos estén egyszer majd találkozol a lelki társaddal: azzal a tökéletes emberrel, aki minden igényednek megfelel majd, és valóra váltja minden álmodat. Igaz? Nem! Az efféle fantáziálgatás – amiért a dalszövegírók és a költők annyira odavannak – az anyaméhről megmaradt emlékeinkben gyökerezik. Ott még akkora biztonságban voltunk, és annyira “egyként” éltünk édesanyánkkal, hogy nem csoda, ha egész életünk során visszavágyódunk oda. De a nyers valóság az, hogy ez egy gyerekes álom. Bámulatos, ahogy a realitás dacára mégis olyan csökönyösen ragaszkodunk hozzá.
A világon senkinek nem kötelessége – legyen az akár a jelenlegi párod, akár jövőbeli, megálmodott partnered -, hogy tálcán kínálja neked a boldogságot. Még ha akarná, se tudná ezt megtenni. A valódi szerelem nem szükségen és függőségen alapszik. Az igazi szerelem a belső gazdagságunk és érettségünk eredményeképpen jelenik meg. Akkor már annyi szeretet van bennünk, hogy a szerelmek maguktól jönnek utánunk.
“Hosszú korszakokon át, újra és újra elmondták már ezt… az összes vallásos ember ezt mondogatta: “Egyedül érkezünk ebbe a világba, és egyedül is távozunk.” Minden összetartozás illúzió. Az összetartozás ideája azért jelenik meg bennünk, mert egyedül vagyunk, és ez fáj. Mi az egyedüllétünket együttlétbe akarjuk fojtani… Ezért olyan fontos nekünk a szerelem. Próbáld megérteni a dolog lényegét. Általában azt gondolod, azért szerettél bele valakibe, mert az illető gyönyörű. De ez nem így van. Az igazság az, hogy azért leszel szerelmes, mert képtelen vagy egyedül maradni. Ezért menekülsz, ezért próbálsz valahogy kitérni önmagad elől. Vannak, akik nem emberekbe, hanem a pénzbe szeretnek bele. Ők a pénzt és a hatalmat kezdik hajkurászni, aztán politikus lesz belőlük. Ez is csak egyedülléted elkerülését szolgálja. Ha megfigyeled az embert, ha alaposan megfigyeled önmagad, meg fogsz lepődni – az ember minden tevékenységét visszavezetheted egyetlen egy kiindulóponthoz. Ez pedig nem más, mint az egyedülléttől való félelem. Minden más csupán kifogás. Az igazi ok, hogy nagyon egyedül érzed magad.”
Oldal ajánlása emailben
X