„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
2013 szeptember 28. | Szerző: Bogyó Élete
Ismerjük a karma fogalmát. Amit teszünk, mondunk, gondolunk az előbb utóbb visszatalál hozzánk.
Ezt első körben könnyű úgy értelmezni, hogy amit másokkal teszünk, azt vissza is kapjuk majd valahonnan. El is indul egy igyekezet, hogy ne bántsunk másokat, sokszor magunkra gondolva, hogy nekünk se esne jól, és egyre többször csak a másik örömére teszünk meg dolgokat. Elfogadjuk, hogy ő is ember, neki is megvan a sorsa, sebei, félelmei.
Mégis sokszor előfordul, hogy nem azt kapjuk „vissza” amire számítunk.
„De hát én csak jót adok neki”
„Elfogadom, hogy hozott minta, séma alapján cselekszik.”
„De hát én annyira figyelmes vagyok, lesem minden gondolatát.”
„Jajj, én olyan önzetlen vagyok, mosok-főzök a családra, nekik élek, mégse vesznek emberszámba”
stb
Aztán valahogy „nem azt kapjuk, amit megérdemlünk”.
Pedig pontosan azt kapjuk. Mindenki megkapja, ami neki jár, legyen az „jó” vagy „rossz”.
Nemcsak az számít, hogyan bánunk másokkal, hanem az is, hogyan bánunk magunkkal.
Szeretjük és tiszteljük MAGunkat? Teszünk naponta olyan dolgot, ami csak úgy jó a lelkünknek?
Tudunk nemet mondani? Van, hogy azzal, hogy nemet mondunk valakinek igen-t mondunk saját magunknak.
Ha másoknak élünk, ha mások döntik el helyettünk hova mehetünk, mit csináljunk a „szabadidőnkben”, hogyan viselkedjünk, mit mondjunk, akkor átadjuk az életünk feletti jogot másoknak. Ezzel nem mások iránti tiszteletünket mutatjuk ki, csupán a félelem vezérel, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor a másik elhagy, elmegy. Lehet. Talál másik rabszolgát.
Ha mi nem teszünk magunkért semmit, nem szeretjük és tiszteljük magunkat, más sem fog.
A változás nem kívülről indul el, hogy majd ezt meg ezt még megteszem neki, aztán majd biztos jobban fog szeretni és tisztelni. Nem fog. Amíg mi nem tanuljuk meg saját magunk tiszteletét, a külvilág sem fogja.
Sokan az életük feletti hatalmat kényelemből adják át. Ha nem döntünk semmiben (mert a másik nem „engedné”), akkor egy hatalmas illúzióban vagyunk. Nem döntünk, nem kell felelősséget sem vállalnunk érte, ami nagyon kényelmes, lehet viszont szidni a másikat, hogy nekünk nem tetsző módon irányítja a mi életünket. Ha ez beindul, nehéz kiszabadulni a körből, az önsajnálatból, és a másikra való mutogatásból. A mi életünk hozzánk tartozik, és csak rajtunk áll, hogy sajnálgatjuk magunkat, várjuk a megváltást vagy kiállunk magunkért.
Ez nem kell, hogy harc legyen. Nem kell, hogy valaki győzzön, mert az a másik alulmaradását jelentené. Egyszerűen lépésről lépésre ki kell alakítani a saját határainkat, és tiszteletben tartani azt.
Ha valaki megszereti saját magát, megszereti a világ is. Ha valaki tiszteli saját magát, tisztelni fogja a világ is. Ha valaki szereti az Életet, az Élet is szeretni fogja.
Rajtunk áll, hogy kilépünk-e az önsajnáló mártírlétből, vállalva az átállással járó fájdalmakat, könnyeket.
De a döntés a mi kezünkben van. Nem máséban. Amíg azt gondoljuk, hogy bármilyen témában a másiké a döntés a mi életünkre vonatkozólag, emlékezzünk, hogy ezt a döntést mi ruháztuk át, mi mondtunk le saját magunkról, és nézzünk olyan szemmel a másikra, hogy ő legalább döntést hoz. Jót vagy rosszat, mindegy, de dönt. Vállalja a felelősséget.
A saját életünkért való teljes felelősség vállalása a felnőtt életbe vezető egyik lépcsőfok, mégis sokan kihagyják az életükből. Leélik úgy az életüket, hogy a szüleik után a párjuknak adták a jogot és egyben a felelősséget, hogy döntsön helyettük. Gyermekként lehetett a szülőkre haragudni, mert nem vittek el az Állatkertbe vagy a strandra, most a párunkra “ugyanezért”. Mi magunk is elmehetnénk az Állatkertbe, ami esetleg járhat a másik megorrolásával, de kényelmesebb lehet nem menni viszont haragudni a másikra.
Ha van egy álmunk arról, hogyan szeretnénk élni, mit szeretnénk csinálni és úgy érezzük a “másik felünk” nem engedi azt, akkor megsértődünk a másikra, mert “nem engedi” vagy nem csinálja, nem jut eszébe magától, és ezzel újabb és újabb szögeket verünk a párkapcsolat koporsójába, ami így előbb utóbb elkészül. Kialakul egy verseny, hogy mivel “Ő nem engedett meg valamit” vagy “neki nem jutott eszébe magától egy program” és majd valahol mi is jól betartunk neki. Aztán Ő is folytatja a szerintünk hibás döntéshozatali programját, mi meg újabb apróbb dologban tartunk be neki, csak, hogy “egyenlőség” legyen. Ezt viszont én már nem párkapcsolatnak hívom.
Olyan ez, mint a birkalét. Sokan vannak, melegen tartják egymást, és mennek az irányítás után. Ez is lehet választott formája az életünknek, viszont akkor fogadjuk el az ezzel járó dolgokat (pl. nem mindig tetszik az, amit nekünk szánnak).
Ha úgy döntünk, hogy saját kezünkbe vesszük az életünket (ez nem jelent szakítást, család elhagyását), csak a saját terület kijelölését, amit mi tisztelünk, előbb utóbb más is fogja. Tegyünk saját magunkért. Ne azért, hogy ezzel jól megmutassuk a másiknak, hanem, mert a lelkünk nyugalomra vágyik (a magunkra erőltetett, lemondó beletörődés nem nyugalom). Ha mi szeretetet teszünk a kapcsolatba, akkor az a kapcsolaton is meg fog látszódni. Ha elvárunk valamit ezért a “szeretetért”, figyelemért cserébe, akkor pedig nem is adtunk semmit igazából, így ne csodálkozzunk ha vissza is ugyanennyit kapunk. Ilyen a karma 🙂
Minden kapcsolatra igaz, hogy amit mi szívből beleteszünk, azt kapjuk vissza. Ez igaz barátságra és párkapcsolatra is. Ha valakinek (testvér, barát, szomszéd, kolléga) teszünk valami vagy adunk valamit és előre elképzeljük, hogy majd milyen boldogan reagál, örülni fog neki, de minimum értékeli, akkor nem “ajándékot” adtunk, hanem elvárást. Elvárjuk, hogy úgy reagáljon, örüljön, ahogy mi akarjuk. Majd jól megsértődünk, de minimum zokon vesszük ha nem. Ha azt akarjuk, hogy az emberek úgy fogadjanak el minket, ahogy vagyunk, akkor nekünk is úgy kell elfogadni őket, ahogy vannak. A saját életükkel, saját reakciójukkal, saját csomagjukkal. Nem dolgunk senkit “megmenteni”, mert szinte biztos, hogy van mit csiszolnunk a saját jellemünkön is.
Amit tehát kapni szeretnénk az Élettől, azt nekünk kell adni. Sokat. Majd visszajön hozzánk, de az is lehet, hogy nem attól, akinek adtuk. Az Életünk rajtunk áll. Sajnálatba süppedünk, másokat hibáztatunk, mások életét elemezzük, mások hibáját helyezzük nagyító alá vagy pedig belenézünk a tükörbe, és őszinték leszünk magunkhoz, felállunk és elkezdjük azt adni a világnak, ami nekünk is jól esne. Őszintén. Nem mártírkodva. Szívből, szeretetből.
Húztam egy OSHO kártyát is, “véletlenül” ismét passzol 🙂
Víz 6.: Az álom
Egy varázslatos estén egyszer majd találkozol a lelki társaddal: azzal a tökéletes emberrel, aki minden igényednek megfelel majd, és valóra váltja minden álmodat. Igaz? Nem! Az efféle fantáziálgatás – amiért a dalszövegírók és a költők annyira odavannak – az anyaméhről megmaradt emlékeinkben gyökerezik. Ott még akkora biztonságban voltunk, és annyira “egyként” éltünk édesanyánkkal, hogy nem csoda, ha egész életünk során visszavágyódunk oda. De a nyers valóság az, hogy ez egy gyerekes álom. Bámulatos, ahogy a realitás dacára mégis olyan csökönyösen ragaszkodunk hozzá.
A világon senkinek nem kötelessége – legyen az akár a jelenlegi párod, akár jövőbeli, megálmodott partnered -, hogy tálcán kínálja neked a boldogságot. Még ha akarná, se tudná ezt megtenni. A valódi szerelem nem szükségen és függőségen alapszik. Az igazi szerelem a belső gazdagságunk és érettségünk eredményeképpen jelenik meg. Akkor már annyi szeretet van bennünk, hogy a szerelmek maguktól jönnek utánunk.
“Hosszú korszakokon át, újra és újra elmondták már ezt… az összes vallásos ember ezt mondogatta: “Egyedül érkezünk ebbe a világba, és egyedül is távozunk.” Minden összetartozás illúzió. Az összetartozás ideája azért jelenik meg bennünk, mert egyedül vagyunk, és ez fáj. Mi az egyedüllétünket együttlétbe akarjuk fojtani… Ezért olyan fontos nekünk a szerelem. Próbáld megérteni a dolog lényegét. Általában azt gondolod, azért szerettél bele valakibe, mert az illető gyönyörű. De ez nem így van. Az igazság az, hogy azért leszel szerelmes, mert képtelen vagy egyedül maradni. Ezért menekülsz, ezért próbálsz valahogy kitérni önmagad elől. Vannak, akik nem emberekbe, hanem a pénzbe szeretnek bele. Ők a pénzt és a hatalmat kezdik hajkurászni, aztán politikus lesz belőlük. Ez is csak egyedülléted elkerülését szolgálja. Ha megfigyeled az embert, ha alaposan megfigyeled önmagad, meg fogsz lepődni – az ember minden tevékenységét visszavezetheted egyetlen egy kiindulóponthoz. Ez pedig nem más, mint az egyedülléttől való félelem. Minden más csupán kifogás. Az igazi ok, hogy nagyon egyedül érzed magad.”
Egyéni felelősség
2013 szeptember 26. | Szerző: Bogyó Élete
Egyre többen ismerik fel, hogy az Életük tükörszerűen történik. Amit „kint” (család, munkahely, barátok vagy azok hiánya, stb.) látnak, az belőlük fakad.
Ha sokan nem tisztelnek, akkor bizony mi sem tiszteljük magunkat (és valószínűleg másokat sem), ha rendszeresen segítőkész, kedves emberekkel találkozunk, akkor magunkkal is kedvesek vagyunk. Mivel minden energia, így mindenki csak a saját rezonanciaszintjén / energiaszintjén / tudatszintjén lévő dolgokat tudja magához vonzani. Ha szeretnénk, hogy valaki igazán, mélyen, őszintén szeressen, akkor ezt magunkban kell először megteremteni. Amíg mi az első „hibánál” saját magunk dorgálásába kezdünk, addig a környezet sem fog minket elfogadni feltétel nélkül. Minden tanulásnak, így a tudatosodásnak is van gyakorlóidőszaka, amikor elméletben már jól megy, de gyakorlatban még becsúsznak gikszerek. Ez van, ha biciklizni tanulunk, ha tortát sütni, deriválni. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Anyukám szokta mondani, hogy „ismétlés a tudás anyja.”
Mégis könnyű azt hinni, ha valamit már megértettünk (nagyjából) az rögtön meg is jelenik az életünkben is. Kint. Aztán majd jól hat a belsőre is. Pedig kell az érlelődés, csírázási folyamat is. A szárnypróbálgatások. Amikor már néhány dolog, néhány fázis jól megy, aztán seggre ülünk. Ilyenkor kell az erő, hogy ne adjuk fel, hanem lássuk, ez is tanulás része. Minél többször esünk el és állunk fel, annál erősebbek leszünk, mert tudjuk, hogy volt már ilyen. Ez is elmúlik. Ilyen esetben sem kell pánikolni.
Ami most történik velünk az a múltbeli (tegnapi, még korábbi) gondolataink, érzéseink eredménye. Ha viszont mást szeretnénk vonzani, akkor ne toljuk el a jelenlegi tapasztalást, mert ezzel még több energiát adunk neki, hanem bólintsunk rá, hogy látlak, igen, köszönöm, hogy megmutatkoztál, te is a részem vagy. Ezért érdemes a rossznak ítélt dolgokat is magunkhoz ölelni, hiszen gyógyításra vágynak, azért jönnek elő. Minél előbb meggyógyul, annál előbb ad teret a szeretetnek és nyugalomnak az Életünkben.
Ha sokat fókuszálunk pozitív dolgokra, de valahonnan mindig előbukkan egy kisördög, aki az ellenkezőjét mondja, akkor a tudatalattink jelentkezik be. Nem ellenség, a mi részünk, múltunk eseményeinek, tapasztalatainak az eredménye. Ha pl mindig szegénységben éltünk, sokszor mondogattuk, hogy erre vagy arra nincs pénzünk, frászt kaptunk ha jött a gáz csekk, kínlódva adtuk át a pénzt a boltban, és magunkat már nem jutalmaztuk meg ezer éve, akkor a „Gazdag vagyok” mantrázása nem feltétlenül elég. Nem is haszontalan, hiszen valahogy el kell kezdenünk átírni azt a programot. A sok korábbi pénzzel kapcsolatos negatív élmény átlaga az a bizonyos kisördög. Az mondogatja, hogy igenis szegény vagy és igenis nem lesz erre vagy arra pénzed, hiszen eddig sem volt. Ez ugyanígy igaz a párkapcsolatra (és itt nem csak a van vagy nincsre gondolok, hanem a meglévő milyenségére is, mennyi benne a szeretet, tisztelet, megbecsülés), egészségre, bármire.
A tudatalatti tisztítására, a programok szeretetteljes feldolgozására vannak módszerek. El lehet dönteni kinek mi válik be, bár nem gondolom, hogy feltétlenül egy mellett kellene kiállni, én pl többet is alkalmazok.
Az egyik ilyen, amit már említettem és bővebben ki fogok fejteni majd az a családállítás. Nekem rengeteget segített, olyan blokkokat feloldott, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, mióta viszont felszínre kerültek és tisztultak, sokkal jobban érzem magam, változott a belsőm, csökkent bennem a félelemérzet, csökken, vagy mondhatjuk eltűnt az agresszió (eddig sem vertem meg senkit, de a felfortyanások, indulatos hibáztatások is ide tartoznak, mégha belül zajlanak is). Részletesen, majd egy későbbi bejegyzésben.
Külön fejezet lesz majd a hála gyakorlása.
Most viszont egy hawaii módszerről szeretnék írni, mely a teljes felelősségvállalásról szól. Nem csak az általunk létrehozott (kimondott, tett, stb) dolgokért, hanem mindenért, ami szembejön velünk. A mások problémájáért is.
Mivel minden össze van kötve láthatatlan módon, így ha magunkhoz vonzunk egy embert az adott problémával, viselkedéssel, akkor legyinthetünk, hogy az az ő csomagja. Mi csak nézzük elfogadóan (jobb esetben), és ezzel a mi részünk pipa.
Pedig ha odavonzottuk, akkor valami dolgunk van vele. Nem azt mondom, hogy az egész világ fájdalmát magukra vegyük, és újabb okot találjunk a mártírságra, a szenvedésre, a panaszkodásra. Tudatosítsuk, hogy igen belőlem fakad, és bennem is van egy ilyen rész, ami most megmutatkozott, és ha meggyógyítom, akkor felszabadul.
Ehhez el kell fogadnunk, hogy valamit tettünk, gondoltunk a múltban, ami miatt, az adott dolgot bevonzottuk.
Van egy hawaii módszer, ami ehhez 4 rövid mondatot használ:
Szeretlek. – A részem vagy (Elismerjük, hogy belőlünk fakad).
Sajnálom. – Eddig elfordultam tőled, nem akartam tudomást venni rólad, de már látlak.
Kérlek, bocsáss meg. – Ez egy kérés Istenhez / Felsőbb Énhez / Univerzumhoz (ki miben hisz), hogy segítsen az adott részt bennünk megtisztítani.
Köszönöm! – A hála „varázs”szava, amellyel elhisszük, hogy a gyógyító folyamat elindult, és megköszönjük.
Eleinte lehet, hogy csak gépies ismétlésnek tűnik, de idővel érezni is fogjuk a mögötte lévő dolgokat, és ezzel a hatása is felerősödik. Még mindig jobb, mintha a „nem sikerül, nem sikerül, nincs pénzem”, stb-t mantrázzuk.
Szeretlek. Sajnálom. Kérlek, bocsásd meg, ami bennem van és megteremtette / bevonzotta ezt a helyzetet. Köszönöm.
A módszer neve: ho’oponopono, és jelenleg az egyik legnagyobb tanítója: Dr. Ihaleakala Hew Len, aki ezzel a módszerrel meggyógyított egy egész őrültek házát. (Google-ban könnyen megtalálható a történet).
Illetve az ő legismertebb tanítványa: Mabel Katz (http://www.hooponoponoway.hu/)
Bagdi Bella megzenésítette, mely segíthet a hangolódásban:
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=kfTK60VE3sI
Illetve belinkelek még ide egy számomra kedves szintén hawaii „gyógyzenét” Yemaya Assessu Deva Premaltól:
http://www.youtube.com/watch?v=xlvF0qXttqA
Szép napot!
Bátorságról, tükrökről, felelősségvállalásról,…
2013 szeptember 16. | Szerző: Bogyó Élete
Régebben véletlenszerűen éltem az életemet, hibáztatva a szomszédot, a főnököt, a kormányt, akit lehetett. Nem fröcskölve, indulatosan, de mindig “megtaláltam” a felelőst. Magamon kívül. Majd amikor elkezdtem „spirituális” dolgokkal foglalkozni, nem figyeltem a földi dolgokra, tisztítottam, kutattam, olvastam és fejben felépítettem mindent. Elkezdett az életem is változni, egyre több álmom valósult meg, pl szinte körbeutaztam már a Földet az elmúlt 4 évben, előtte talán 3szor voltam külföldön. Van saját lakásom, még ha hitellel is egyenlőre, de legalább nem a főbérlőnek fizetem, hanem valamennyire magamnak. Már nem ülök heti 5 napot napi 8 órát egy irodában, hanem otthonról dolgozom. Elindítottam a „rendes” munkám mellett saját project-eket is.
Aztán valahogy elakadt a dolog. A spirituális hókuszpókusz sokkal érdekesebbnek tűnt. És vártam a csodát, ami majd az életemben bekövetkezik, mert az ugye jár a kiválasztott „spiri” rétegnek. Ezt úgy hívják, hogy spirituális egó. Úgy gondolom ahhoz, hogy megtaláljam a középutat, meg kellett járnia 2 végletet, látva, hogy lehet így is, lehet úgy is, de rájöttem, hogy a kettő külön nem működik. Vegetálás szintjén persze igen, de nem ez a szándékom. Most az összeillesztésnél tartok, a sok megtanult technikát tudatosabban beépítem az életembe. Nincs olyan, hogy a valós élet meg a többiek és van a spirituális élet. Élet van. Amit lehet tudatosan, 100%-ig felelősséget vállalva élni vagy lehet elhatároltat játszani. Nincs odakint csúnya világ, mialatt mi vagyunk a megtestesült jóság. Ami kint zajlik, az egy tükre a belső folyamatoknak. Rétegről rétegre fel is lehet fedezni és magunkévá tenni.
Nem a megvilágosodás a cél, a „jajj, ne szülessek ide még egyszer, kispiritualizálom magamból a földi életet”, mert akkor minek vagyunk itt? Minek születtünk ide, ha csak azt hajkurásszuk, hogyan is lehet lelépni. Meg lehet tanulni itt úgy élni, ahogy szeretnénk, itt élvezni a pillanatot, a friss hóesés utáni nyugalmat, a téli szürkeségbe beszűrődő napsugarat, a visszamosolygó szomszédot. Mert ez az Élet. A mindennapok. A „kicsi” csodák. Ha minden nap várjuk az ünnepnapot, akkor elsiklunk a lényeg felett. Ha pedig probléma jön, akkor annak oka van. Semmi sem véletlenszerű az életben, nincs felettünk egy kaszinó angyalokkal, akik a szerencsekerekeinket pörgetik.
Van karmánk, eddigi tetteink következményeként, és van szabad akaratunk. Hogy ezekkel mit kezdünk az rajtunk áll. Több minden múlik a szabad akaraton, mint azt gondolnánk.
Kezdjük azzal, hogy minden az életünkbe bekerülő esemény, személy egy tükör, elvégre mi vonzottuk be azt, és nem vonzhatunk be olyat, ami nincs bennük, ez ellentmondana a rezonancia törvényének.
Ha valakiről panaszkodunk, hogy hátráltat valamiben, akkor írjuk le ezt a panaszt, majd az illető (tükör) nevét cseréljük a sajátunkéra. Máris más lesz a kép. Mi vonzottuk be, belőlünk fakad. Ha nekifeszülünk, és energiát adunk neki a panaszkodással, durcival, felháborodással, akkor ott is marad.
Ha elfogadjuk, hogy belőlünk fakad, tudomásul vesszük, és keresünk valami jót, amire fókuszáljunk inkább, akkor kiegyenlítődik.
Pl ha nekidobjuk a gumilabdát egy falnak, a fal (tükör) visszapattintja ránk, ha bambák vagyunk, keményen arcon is vághat, ha mérgesek vagyunk, elkapjuk a labdát, és jó dühösen visszavágjuk a falnak, az újra képen töröl minket és így tovább. Vagy elkapjuk a labdát, mert tudjuk, hogy labdák jönnek, naivitás azt gondolni, hogy bárki is akkora szent, hogy ne küldjön ki „negatív” jeleket, és le lehet tenni azt a labdát, keresni más „játékot”.
Rajtunk áll, hogy beleragadunk valamibe, újra és újra megteremtve azt, vagy elfogadjuk a „feldobott labdát”, és bölcsen nem vágjuk hozzá senkihez (a dühünket), hanem eltesszük. Fel lehet fogni úgyis, hogy minden NEM eggyel közelebb visz az IGENhez, mert amíg toljuk a nemet magunktól, hogy nem hozzánk tartozik, addig csak jönni fog, hiszen foglalkozunk vele. Viszont ha ránevetünk, hogy „de jó” eggyel több dolog van kiegyenlítve és küldjük kifelé a pozitív jeleket, szeretetet, hangoljuk magunkat magasabb frekvenciára, rezonanciaszintre, imádkozunk (kinek mi), akkor előbb utóbb lecsökken a visszavágódó labdák száma és ereje és a jóból lesz több.
Menni kell előre, hittel, szeretettel és fogadni a nehézségeket is. Ha eddig csak negatívumot vonzottunk be egy adott témában, akkor az nem fog egy éjszaka alatt megváltozni, még ha volt is 2 remek napunk, amikor szeretettel telik voltunk, jön hullámvölgy is, viszont ha kitartunk kevesebbet leszünk lent. Saját példa, tudom, ezt élem. Eddig egy-egy problémán rágódtam akár napokat, heteket, sajnáltam magamat. Most viszont tudom, hogy ez is elmúlik.
Aztán jön az emelkedés, nagyon nagy királynak érzem magam, hogy most már minden akadály elhárult, fényesen tiszta az út előttem, és ilyenkor jön az a bizonyos labda, csapódik oda ahova nem várom. Most már néhány percig, óráig bosszankodom rajta, nyalogatom még a sebeimet, hogy azt hittem már a jó dolgok jönnek, aztán felnevetek, látom magamat kívülről, látom a „hisztis” belső gyereket és megnyugszok. Jött egy labda, egy NEM, ami közelebb visz az IGENhez 🙂
És megyek előre, újra és újra felállva.
Mai Osho kártyám („véletlenül” passzol a témába):
Minden olyan alkalommal, amikor egy rendkívül nehéz helyzetbe kerülünk, ott van előttünk a választás lehetősége: megsértődünk és keresünk egy bűnbakot, akit vagy amit majd hibáztathatunk a nehézségekért, vagy szembenézünk a kihívással, és fejlődünk. Ez a virág megmutatja nekünk az utat, ahogy az élet iránt érzett szerelme kivezeti őt a sötétségből a fénybe. Nincs értelme az élet kihívásai ellen harcolni, vagy megpróbálni elkerülni, visszautasítani őket. A kihívások mindig ott vannak, és ha a mag virággá akar fejlődni, akkor keresztül kell jutni rajtuk. Legyen bátorságod virággá válni – azzá a virággá, amit a mag lehetősége rejt magában.
“A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. Hosszú az út, és mindig biztonságosabb inkább el sem indulni rajta, mert az út ismeretlen, és semmit nem lehet garantálni. Ezer és egy veszély leselkedik az úton; csapdák és kelepcék szegélyezik mindenfelé – a mag a kemény maghéjba rejtve biztonságban van. De most tesz egy próbát: összeszedi magát, ledobja magáról a biztonságot jelentő kemény burkot, és elindul. A küzdelem azonnal elkezdődik: a kínlódás a talajjal, a kövekkel, a sziklákkal. És amilyen kemény volt a mag, olyan lágy lesz most a csíra, s a törékeny növényre ezerféle veszély leselkedik.
A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna – a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná “hová?” és “miért?” Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak.
Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá.”
Köszönöm a figyelmet! Szép napot!
Természetes fájdalomcsillapítás
2013 október 2. | Szerző: Bogyó Élete
Ha aggódok valamin, stresszelek például a munka miatt, akkor a elkezd fájni a gyomorszájam.
Ritka jelenség volt szerencsére, de ha jött, nem tudtam aludni tőle. Felébredtem éjjel is,
és be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót végül, hogy elmúljon.
Mióta tanulmányozom a Ho’oponopono-t (http://www.hooponoponoway.hu/),
és egyre mélyebben ivódik belém, hogy mindent mi teremtünk,
mindent mi vonzunk az életünkbe, elkezdtem használni fájdalom esetén is.
Amikor elkezd fájni a gyomorszájam, megállok, becsukom a szemem és ezt mondom:
“Sajnálom, ami bennem van és ezt a fájdalmat teremtette. Kérlek bocsáss meg! Köszönöm! Szeretlek!”
Először meglepődtem, amikor a fájdalom kb fél percen belül elmúlt.
Óvatosan, kerülve minden hirtelen mozdulatot visszafeküdtem aludni, kicsit szkeptikusan,
hogy majd pár perc múlva kezdődik elölről.
Nem kezdődött.
Néha még előfordul, hogy ha belegabalyodok a saját gondolataimba, jelként megjelenik a gyomorszájban az égető fájdalom,
jelezve, hogy ki vagyok billenve a természetes, nyugodt ritmusomból és az aggodalom, illetve az elvárások uralnak engem,
megállok, és elmondom a fenti “mantrát”, és elmúlik.
Mindig.
Egy idő után elkezdtem alkalmazni menstruációs fájdalomkor is.
Megjelenik a szokásos alhasi fájdalom, “mantra” és elmúlik.
Egyik nap vonattal jöttem haza egy pörgős, intenzív munkanap után és göcsölt a fejem.
Már délután kezdődött, sejtettem, hogy folyadékot sem ittam eleget, a munka, stb lefárasztott és ezért fáj a fejem,
de a mantrám eszembe se jutott valahogy, talán én sem hittem el, hogy ennyire görcsös fájdalom esetén is hathat.
Amikor már kb 2 órája tépte a fájdalom az agyamat (nem hordok magamnál semmilyen gyógyszert),
beugrott, hogy megpróbálom.
1 percen belül elmúlt a görcs. Amikor hirtelen mozdítottam a fejemet még éreztem picit,
de a görcs, a fájdalom teljesen elmúlt.
Másnap a hideg idő beköszöntével elkezdtem érezni picit a torkomat, de a mantra hatására teljesen elmúlt.
Minden bennünk van, minden belőlünk indul ki és mindenért mi vagyunk a felelősek.
Nem hibások, nem bűnösök, felelősök.
Remélem ez a módszer segít másoknak is, hogy ne vegyszerekkel kelljen a tünetet kezelni, ami a gyökérokot soha nem szünteti meg.
Szép napot! 🙂
Oldal ajánlása emailben
X