Miért
Minden ember azt tanítja a legjobban amit magának kell megtanulni. Minden nap belefutok abba, hogy valakinek el akarok magyarázni valamit, és utána rájövök, hogy az adott lecke pont beleillik az életembe. Amit ideírok, egy remek tanulási folyamat nekem, ha csak egy embernek segít még, akkor megérte elindítani a blogot. Ha szeretnél csatlakozni hozzám, tedd bátran és oszd meg a tapasztalataidat! :)
Blogkövetés
Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.
Bátorságról, tükrökről, felelősségvállalásról,…
2013 szeptember 16. | Szerző: Bogyó Élete
Régebben véletlenszerűen éltem az életemet, hibáztatva a szomszédot, a főnököt, a kormányt, akit lehetett. Nem fröcskölve, indulatosan, de mindig “megtaláltam” a felelőst. Magamon kívül. Majd amikor elkezdtem „spirituális” dolgokkal foglalkozni, nem figyeltem a földi dolgokra, tisztítottam, kutattam, olvastam és fejben felépítettem mindent. Elkezdett az életem is változni, egyre több álmom valósult meg, pl szinte körbeutaztam már a Földet az elmúlt 4 évben, előtte talán 3szor voltam külföldön. Van saját lakásom, még ha hitellel is egyenlőre, de legalább nem a főbérlőnek fizetem, hanem valamennyire magamnak. Már nem ülök heti 5 napot napi 8 órát egy irodában, hanem otthonról dolgozom. Elindítottam a „rendes” munkám mellett saját project-eket is.
Aztán valahogy elakadt a dolog. A spirituális hókuszpókusz sokkal érdekesebbnek tűnt. És vártam a csodát, ami majd az életemben bekövetkezik, mert az ugye jár a kiválasztott „spiri” rétegnek. Ezt úgy hívják, hogy spirituális egó. Úgy gondolom ahhoz, hogy megtaláljam a középutat, meg kellett járnia 2 végletet, látva, hogy lehet így is, lehet úgy is, de rájöttem, hogy a kettő külön nem működik. Vegetálás szintjén persze igen, de nem ez a szándékom. Most az összeillesztésnél tartok, a sok megtanult technikát tudatosabban beépítem az életembe. Nincs olyan, hogy a valós élet meg a többiek és van a spirituális élet. Élet van. Amit lehet tudatosan, 100%-ig felelősséget vállalva élni vagy lehet elhatároltat játszani. Nincs odakint csúnya világ, mialatt mi vagyunk a megtestesült jóság. Ami kint zajlik, az egy tükre a belső folyamatoknak. Rétegről rétegre fel is lehet fedezni és magunkévá tenni.
Nem a megvilágosodás a cél, a „jajj, ne szülessek ide még egyszer, kispiritualizálom magamból a földi életet”, mert akkor minek vagyunk itt? Minek születtünk ide, ha csak azt hajkurásszuk, hogyan is lehet lelépni. Meg lehet tanulni itt úgy élni, ahogy szeretnénk, itt élvezni a pillanatot, a friss hóesés utáni nyugalmat, a téli szürkeségbe beszűrődő napsugarat, a visszamosolygó szomszédot. Mert ez az Élet. A mindennapok. A „kicsi” csodák. Ha minden nap várjuk az ünnepnapot, akkor elsiklunk a lényeg felett. Ha pedig probléma jön, akkor annak oka van. Semmi sem véletlenszerű az életben, nincs felettünk egy kaszinó angyalokkal, akik a szerencsekerekeinket pörgetik.
Van karmánk, eddigi tetteink következményeként, és van szabad akaratunk. Hogy ezekkel mit kezdünk az rajtunk áll. Több minden múlik a szabad akaraton, mint azt gondolnánk.
Kezdjük azzal, hogy minden az életünkbe bekerülő esemény, személy egy tükör, elvégre mi vonzottuk be azt, és nem vonzhatunk be olyat, ami nincs bennük, ez ellentmondana a rezonancia törvényének.
Ha valakiről panaszkodunk, hogy hátráltat valamiben, akkor írjuk le ezt a panaszt, majd az illető (tükör) nevét cseréljük a sajátunkéra. Máris más lesz a kép. Mi vonzottuk be, belőlünk fakad. Ha nekifeszülünk, és energiát adunk neki a panaszkodással, durcival, felháborodással, akkor ott is marad.
Ha elfogadjuk, hogy belőlünk fakad, tudomásul vesszük, és keresünk valami jót, amire fókuszáljunk inkább, akkor kiegyenlítődik.
Pl ha nekidobjuk a gumilabdát egy falnak, a fal (tükör) visszapattintja ránk, ha bambák vagyunk, keményen arcon is vághat, ha mérgesek vagyunk, elkapjuk a labdát, és jó dühösen visszavágjuk a falnak, az újra képen töröl minket és így tovább. Vagy elkapjuk a labdát, mert tudjuk, hogy labdák jönnek, naivitás azt gondolni, hogy bárki is akkora szent, hogy ne küldjön ki „negatív” jeleket, és le lehet tenni azt a labdát, keresni más „játékot”.
Rajtunk áll, hogy beleragadunk valamibe, újra és újra megteremtve azt, vagy elfogadjuk a „feldobott labdát”, és bölcsen nem vágjuk hozzá senkihez (a dühünket), hanem eltesszük. Fel lehet fogni úgyis, hogy minden NEM eggyel közelebb visz az IGENhez, mert amíg toljuk a nemet magunktól, hogy nem hozzánk tartozik, addig csak jönni fog, hiszen foglalkozunk vele. Viszont ha ránevetünk, hogy „de jó” eggyel több dolog van kiegyenlítve és küldjük kifelé a pozitív jeleket, szeretetet, hangoljuk magunkat magasabb frekvenciára, rezonanciaszintre, imádkozunk (kinek mi), akkor előbb utóbb lecsökken a visszavágódó labdák száma és ereje és a jóból lesz több.
Menni kell előre, hittel, szeretettel és fogadni a nehézségeket is. Ha eddig csak negatívumot vonzottunk be egy adott témában, akkor az nem fog egy éjszaka alatt megváltozni, még ha volt is 2 remek napunk, amikor szeretettel telik voltunk, jön hullámvölgy is, viszont ha kitartunk kevesebbet leszünk lent. Saját példa, tudom, ezt élem. Eddig egy-egy problémán rágódtam akár napokat, heteket, sajnáltam magamat. Most viszont tudom, hogy ez is elmúlik.
Aztán jön az emelkedés, nagyon nagy királynak érzem magam, hogy most már minden akadály elhárult, fényesen tiszta az út előttem, és ilyenkor jön az a bizonyos labda, csapódik oda ahova nem várom. Most már néhány percig, óráig bosszankodom rajta, nyalogatom még a sebeimet, hogy azt hittem már a jó dolgok jönnek, aztán felnevetek, látom magamat kívülről, látom a „hisztis” belső gyereket és megnyugszok. Jött egy labda, egy NEM, ami közelebb visz az IGENhez 🙂
És megyek előre, újra és újra felállva.
Mai Osho kártyám („véletlenül” passzol a témába):
Minden olyan alkalommal, amikor egy rendkívül nehéz helyzetbe kerülünk, ott van előttünk a választás lehetősége: megsértődünk és keresünk egy bűnbakot, akit vagy amit majd hibáztathatunk a nehézségekért, vagy szembenézünk a kihívással, és fejlődünk. Ez a virág megmutatja nekünk az utat, ahogy az élet iránt érzett szerelme kivezeti őt a sötétségből a fénybe. Nincs értelme az élet kihívásai ellen harcolni, vagy megpróbálni elkerülni, visszautasítani őket. A kihívások mindig ott vannak, és ha a mag virággá akar fejlődni, akkor keresztül kell jutni rajtuk. Legyen bátorságod virággá válni – azzá a virággá, amit a mag lehetősége rejt magában.
“A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. Hosszú az út, és mindig biztonságosabb inkább el sem indulni rajta, mert az út ismeretlen, és semmit nem lehet garantálni. Ezer és egy veszély leselkedik az úton; csapdák és kelepcék szegélyezik mindenfelé – a mag a kemény maghéjba rejtve biztonságban van. De most tesz egy próbát: összeszedi magát, ledobja magáról a biztonságot jelentő kemény burkot, és elindul. A küzdelem azonnal elkezdődik: a kínlódás a talajjal, a kövekkel, a sziklákkal. És amilyen kemény volt a mag, olyan lágy lesz most a csíra, s a törékeny növényre ezerféle veszély leselkedik.
A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna – a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná “hová?” és “miért?” Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak.
Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá.”
Köszönöm a figyelmet! Szép napot!
Oldal ajánlása emailben
X